Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (2. rész)
fontosabb fájáról, az olajfáról neveztek el. „Olajfaerdő, a szélén gránátbokrok”, itt pihen meg az Úr tanítványaival, olvassuk most nem az Evangéliumok valamelyikében, hanem Hamvas Béla Karneváljában, s az a kert, tudjuk, a létezés középpontja, ahol még ma is állnak olyan - Hamvas Béla által nem láthatott - ó'söreg fák, amelyek még találkoztak az Üdvözítővel. És a szépségé is ez a kert, a halál és a megváltás ígéretének színpada, mert a jézusi kertre rávetül az ember kertje, ahol: „A fülemüle beethovenit sóhajt, aztán trilla. A rigó hősi eposzát szavalja káprázatos durban.” A szinesztéziát teremtő poézis és a szolid polgári haszon reménye a látványban: „Langyos április. A szemben lévő dombon a mandula és az őszibarack virágzik. Az ég kék, egészen pacsir- tadal-kék, a ritka és világos ágak között. A borsó éppen virágzásnak indul, a barna földön gyermekzöld csírafoltok, a saláta, a kelő bab, répa, petrezselyem. A levegő könnyű, mint egy ismeretlen üde forrás vize.” (A magyar Hüperion) És ahol minden természetes, és ahol a mai ember mégis óhatatlanul telítődik az ősi tudással. Hamvas Béla is megtapasztalja, hogy miként és merre fordul a gyümölcs érés közben, megtanulja és nem röstelli használni ezt a szót, hogy „seggesalma”, nála is önkénytelenné válik a mozdulat, ahogy lehajolunk egy-egy hullott gyümölcsért, hogy a javát ott rögtön megegyük, esetleg hogy a nyárutón, szinte oda sem figyelve, kipréseljünk egy-egy fürt szőlőt, hogy ennek a varázslatos gyümölcsnek egy olyan halmazállapotát is megtapasztaljuk, amelyről tudjuk, hogy a majdani, őszi-téli nagy átváltozás kezdeti állaga és kezdődő állapota. Igen, a kert az a - talán - utolsó hely, ahol szerep és személyiség szinte azonossá válik, ahol nem kell küszködni a maszkkal, hiszen nincsen közönség, azaz: olyan a közönség, hogy inkább közegnek mondható - fák, madarak, plánták. És te magad. Nincs olyan városi (városból jövő) ember, aki, ha a kertjébe bóklászni indul, ne tenné zsebre a metszőollót és egy darab madzagot, aki el tudna menni „szó nélkül” egy szőlőtő szaladó hajtásai mellett a nyárkö- zépi forróságban, vagy rá ne feledkezne a mozgó potrohú darázsra, ahogy önfeledten szívogatja a barack mézét. Maszk... A kert mélység és egyértelműség. Nem a boldogság, a kedély vagy a vidámság otthona, hanem a derűé. „Mindent lehet hazudni, még az örömet is, egyedül a derűt nem. Mert a derű a teljes álarctalanság. A derű nem lehet maszk. Túl mélyen van ahhoz, hogy az lehessen...” (A magyar Hüperion) Es a kertnek még az is a csodái közé tartozik, hogy elkülöníti ugyan, de az embert mégsem választja el a várostól. A kert embere kivált ugyan, de sohasem válik mizantróppá. „Néha fölnyergelem Tariménest - meséli a magyar Hüperion -, és lemegyek a városba bevásárolni, vagy esetleges postámért. Ritkán kapok levelet, és abban is az van, amit már úgyis tudok. Gyakran csak azért megyek le, hogy a csendes vándorlást élvezzem azon az úton, amelyen minden kavicsot ismerek. Lent a piac is szórakoztat, az egyszerű zsivaj. És mindig akad valami jó venni való, pompás gyümölcs vagy szép darab hús.” És, igen, a kerti egyedüllét nem végzetes magány: a kert a vendéglátás terepe is. Különösen a kertnek ama része, amely már nem a termő természet fényében áll, de még nem is a lakhely és a tárolás sötétje, az a régi szép ma63
