Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Wlachovský Karol: Találkozásom Hamvas Bélával, Élet borral és bor nélkül

bor kultusza fokmérője a társadalom civilizációs fejlettségének. Ez legalábbis az elfogult igazság. És éppen ezért a fetisizálási, mitologizálási forrása is egyben a bor és a borászat történetének. Ezt nem kerülte ki a magyar szakiroda- lom sem. A magyar borkultúra értékteremtő és szakterminológiai rendszerre hivatkozik, amelynek gyökerei Keleten vannak. A magyar történészek és néprajzosok, különösképpen az ókor és a magyarok Kárpát-medencébe történő bejövetelük előtti történelmének szakértői, nem egyszer föltették maguknak a kérdést, hogy a mai magyarok elődei is termesztettek-e szőlőt, és készítettek bort, vagy csak itták. A nyelvi bizonyítékok visszafordíthatatlanok, és a termelői és borászati tevékenységre utalnak. Az alapértelmezésű szavak egész sora török-tatár eredetű a kaukázusi érintkezési területről, és a magyar nyelvbe még a magyarok Kárpátokon történő átkelése előtt kerültek be. Nem lehettek tehát átvéve Pannónia szőlészeti kultúrájának római örökségéből. Például a következő szavakról van szó: szőlő, bor, seprő, ültet, metsz, nyit. Ennek ellenére minden egyesítése a nemzeti elemeknek és mozzanatoknak a közép-európai régió szőlészetének és borászatának területén többé-kevésbé mindig összezáró, és elfedi annak többféle etnikai jellegét.

Nagyon sok igazság van abban a mondásban, hogy a bor ott ízlik a legjobban, ahol terem. A fajtaborok sajátos ízjellemzői leginkább a helyi talajokkal és az időjárási viszonyokkal függnek össze. Az emberi ész és kéz eredménye a szőlő kultiválása és a bor saját „technológiája”. Öröklődik és nemesedik nemzedékről nemzedékre. így születtek a hungarikumnak nevezett borok is. Csak Magyarországon találkozunk velük (nem egy esetben már csak a néprajzi szakirodalomban), például a bakator, sárfehér, budai zöld, cigányszőlő, csomorika, kecskeméti virág, kövidinka, mézfehér, juhfarok, pozsonyi fehér, slankamenka, stb.

Borászatról elmélkedni és a bort dicsőíteni kizárólag nemzeti kategóriákban, több mint rövid távú anakronizmusnak tűnik. Ismert, hogy Probus császár idejében Pannóniában virágzott a borászat. A mai Badacsony vulkanikus hegyéről való bor ismert volt a császári Róma palotáiban is. Igaz, akkor még nem lehetett sok mindent hallani Európában a híres francia, olasz és spanyol szőlőkről, a szőlőhegyi „kastélyokról” és a kabinetborokról. Éppen Probus császár, aki pannóniai borász fia volt, ösztönzésére Galliában, a mai Franciaország területén abban az időben nagyban terjesztették a szőlészetet, és növelték a bor termelékenységét. Akkor a Balaton északi térségéből szállított bor viszont nem lehetett magyar. Sajátjai a sajátjaiknak szállították, a rómaiak Pannóniából a rómaiaknak. Merthogy hol voltak akkor a Kr. u. harmadik évszázadban a magyar törzsek? Távol-Keleten, ott, ahol a szőlő nem is fordult elő. Ha a történelemben néhány századdal előbbre megyünk, több mint gyanús, hogy valamilyen „magyar” kéz érintette a szőlőt és a bort, amit felszolgáltattak maguknak a Nagymorva Birodalom fejedelmei Zalaváron történő tartózkodásuk alatt. Igaz, így született a mítosz az ezeréves, sőt kétezer éves magyar badacsonyi és balatoni borról. Mai szemszögből, és főleg a mai ismeretanyag háttere alapján, ez úgy tűnik, mint egy megfordíthatatlan üzleti fortély, valójában mindegyike az úgynevezett balatoni borászati hun- garikumoknak fokozatosan a középkorban és az újkorban lett nemesítve.

Ha már a Balatonnál vagyunk, maradjunk még itt egy pillanatig, nem egé213