Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Wlachovský Karol: Találkozásom Hamvas Bélával, Élet borral és bor nélkül

szén ok nélkül. Hamvas Béla aforisztikusan megjegyzi, hogy a „világ története akkor ér véget, amikor a forrásokból és a kutakból bor fog föltörni, ha a felhőkből is bor hullik alá és a tavak, és tengerek borrá változnak”. A kérdés az lehet, hogy miként „illeszkedik” ebbe a vízióba a Balaton? Tehát ez a tó. Jelenleg a világ éves bortermése kb. 250 millió hektoliter, vagyis 25 milliárd liter. (A lokálpatriótáknak nem árt megemlíteni, hogy Magyarországon összesen 3 és 5 millió, Szlovákiában egymillió hektoliter bort készítenek.) A világ említett bormennyisége az emberiség átlagos életének idejében éppen megtöltené a Balatont. Igaz, feltétlenül be kellene tartani a feltételt, hogy az emberek ebből a mennyiségből nem innának egy kortyot sem. Úgy tűnik, Hamvas Béla nyugodtan pihenhet a temetőben Szentendrén a világ vége történetének illúziójával együtt. Semmi ilyesmi nem következhet be, mert az emberek képesek lemondani sok mindenről, sok mindent elfelejthetnek készíteni, de amióta rájöttek a bor ízére, nem hagyták abba, és nem is fogják abbahagyni az ivást, ámbár az egy főre eső borfogyasztás világviszonylatban stagnál. A legújabb statisztikai adatok szerint egy naptári évben legtöbbet a luxemburgi (70,36 1), francia (61,09 1), olasz (54 1), szlovén (48,74 1), horvát (47,66 1) iszik meg. Egy magyar átlagfogyasztása 28,54 1, a csehé 6,03, a honfitársunkra csak 5,25 1 jut, hogy megemlítsük a „világelsőket” és a közelünkben élőket is. (Forrás: Hugh Johnson-Jancis Robinson: Borok világatlasza, 2002, Park Könyvkiadó, Budapest).

De térjünk vissza a mi eszmefuttatásunk eredeti vonulatához. Kéznél van elegendő tárgyi bizonyíték, írásos feljegyzés és további adat, hogy Közép-Euró- pában, konkrétan a Kárpát-medencében a borászati kultúra nem a honfoglaló törzseknek erre a területre történő eljövetelével kezdődött. A szőlőtermesztés éves rendszeres vegetációs ciklusban történő termesztése nem jellemző a vándorló, nomád életformára. Ez a tartózkodási helyén ösztönzéseket kap, amelyeket előbb el kell sajátítani. Bizonyosan így történt ez a honfoglaló törzsekkel is, viszonyulásukkal a szőlőhöz. Ámbár a szőlészeti, borászati és borkultúrának a közép-európai régióban - már a kelták, majd Pannóniában a rómaiak, később a történeti Magyarországon, mára a mai Magyarországon és Szlovákiában - többszintű etnikai alapjai vannak, többféle vertikális és horizontális kulturális réteggel. A legrégebbi archeológiái réteg a föld alatt van. Bizonyítékul szolgál a kelta és római korból származó számos lelet. Végezetül a középkortól napjainkig figyelemmel kísérhetjük a borászat szinte periodikus terjedését és hanyatlását, amelyet a természeti viszonyok (időjárás változásai, szőlőtőkék fertőzései) és a társadalmi (háborús pusztítás, gazdasági változások és válságok) okoznak. Az ösztönzések, akárcsak e nemes mezőgazdasági termelés fejlődésének szerzői rendszerint, kívülről kerültek erre a területre, más etnikai közegből.

Európa északi féltekéjén a természeti és főleg az időjárási viszonyok garantálják a minőségi szőlő termesztését a Földközi-tenger medencéje körül és szélesebb sávban a 34. és 39. északi szélességi fok között. A X. és XIV. században az említett térségben átlagosan jóval melegebb volt, mint az újkorban. Nyugaton szőlőt termesztettek az Ardennek és az Eiffel-hegyek déli lejtőin is. A XIV. századtól fokozatos lehűlés következett, a szakirodalom szerint az ún. kis jégkorszak. A vallon szőlőtermesztők fokozatosan veszítették el megélhetésüket, és

214