Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Kocsi Lajos: Nehéz nem szatírát élni
lásáról szól. Ez persze ma így sematikus és hangzatos közhely. Fogalmazzunk úgy, hogy a monumentális regényfolyamban megjelenő történeti kavalkád bemutatása, átvilágítása azért történik, hogy ez az „egyetlen lépés”3 valamiképpen megfogható, megérthető legyen. Amiről a következőkben beszélünk, annak felismerése és alkalmazása ehhez az „egyetlen lépéshez”, az átvaló- suláshoz, a Lélek Önmagára találásához adott esetben nélkülözhetetlen lehet. Hamvas Béla ezt a Karneválban humormisztikai alapállásnak nevezi. Mindenekelőtt legyen szó a művészet ébresztő hatalmáról, a hatalomról, mely a Karneválnak is oly mélyen sajátja, s amelyből jelen esetben az Egész értelme kibontakozik. Az a felszabadult állapot, melyet egy nem csak adottságaiban, hanem - és elsődlegesen - egzisztenciálisan is magasrendű művész alkotásával való szembesülés okoz, s amelyet a szabadság és a boldogság sajátos együttesének (Hamvas Béla szavával iidvíznek) nevezhetünk, e hatalom jelenlétének kétségtelen ismertetőjegye, vagyis az igazi művészet katartikus jellegének elválaszthatatlan eleme. A szentimentalitás kizárása itt mindenképpen szükséges, mert ez a felszabadultság oly mélyen és elementárisán megrendítő, hogy az esztétikai értelemben vett kellemesség fogalmától igen távol áll. A művészet ébresztő hatalma felráz, távlatot nyit, belátást ad, elővételezi számunkra azt a képességet, hogy az ember életére felülről ránézzen, sorsát mélyebb összefüggésekben lássa. Mindezek által a művészet - túlmutatva minden esetlegességen - kapcsolatba hoz az életfelettivel, az ember földi létezésének értelmet adó örökkévalóval. Az ilyen művészet nem pusztán benyomásokat kíván kelteni, nem elégszik meg érzések kifejezésével, felébresztésével, az esztétikai élmény fokozásával, hanem szellemi, metafizikai távlatai vannak, a kimondhatatlan megragadására törekszik. Titus Burckhardt szavaival: „Ez a művészet az angyaloktól ered, vagyis a szellem időtlen mélységéből fakad, s az embert a puszta tények világától kell megszabadítania; megszabadítania azáltal, hogy a teremtést, az »isteni művészetet« szimbolikusan megismétli. Arra tanítja az emberi szellemet, hogy a világot szimbólumként szemlélje, s így eloldja őt a múlandó dolgokba való belebonyolódástól.”4 A Karneválban a leírhatatlan megsejtetésére egy világméretű látomás elevenedik meg megannyi szereplővel, helyszínnel, szövevényes, bonyolult cselekménnyel, érzékeltetve, hogy mindez elenyésző annak jelentőségéhez képest, ami a világból láthatatlan, nem is beszélve a túlnanról, a mindenség létfeletti eredetéről. Hamvas szándéka, hogy egyetlen ember egyetlen lépését megmutassa, valamiképpen érzékeltesse. Bormester Mihály, a mű voltaképpeni középpontja, e világméretű karneválról tulajdonképpen annyit mond: „Mindez én vagyok”. A szereplők Bormester „létének tulajdonságai”, énjének „vegyelemei”, s így a regény egyfelől nem más, mint „személyes sorskatalógus”: monumentális látványa annak a szüntelen kavargó, megállíthatatlan folyamnak, amelyet életnek nevezünk. Másfelől azonban ennél sokkal több. Azzal, hogy Bormester Mihály számára a világ, vagyis önmaga „egyetlen látványban” feltárul, hogy a valóságot „teljes egészében birtokba”3 veszi, megint más szóval, hogy a létezést önmaga számára személyessé teszi, fölsej- lik, érzékelhetővé válik az, amiben e végeláthatatlan örvénylés értelme rejlik. Rálátás nyílik arra a létműveletre, amit az egyetemes hagyomány beavatásnak 161
