Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Kocsi Lajos: Nehéz nem szatírát élni
nevez. A történet mögül felmerül a valóság, pontosabban, megvalósul a valódi „egységlátás”6, amely már nem az ó'rület, hanem az éberség jegyében áll. A Karnevál így a művészet eszközeivel vezet rá arra, hogy miben áll a világ Istentől való különállásának illúziója, s az illúzió eloszlása, „az emberi lét eredeti állapotának helyreállítása”7. Bormester Mihály egyetlen célja: normális emberré válni. Ehhez azonban a „megzavart létezést”8 önmagában fel kell számolnia, vagyis mindent, ami járulékos, lényének középpontjáról le kell választania, ez pedig a múlandó dolgoktól való eloldódást és önmaga abszolút princípiumával való azonosulását jelenti. Mindez „egyetlen lépés”, ennek megközelítése azonban fájdalmas és hosszadalmas küzdelem eredménye. Amikor a humormisztikai alapállásról beszélünk, a Karnevál azon kérdéskörét feszegetjük, hogy miképpen valósulhat meg az eloldódás - ahogy Titus Burkhardt fogalmaz - „a múlandó dolgokba való belebonyolódástól”, hogy a főhős, Bormester Mihály miként választja le önmagáról mindazt, ami nem-létező, hamis, démonikus, más szavakkal, miként válik autonóm, valóban szabad személlyé. A végső cél, a szabadság megnyilatkozása a köznapi életben sehol nem oly intenzív, mint a nevetésben. A humorban az autonóm személy teljes súlyával jelenik meg, s ez a szabadság az emberből kitör, egy pillanatra leleplezve a látszatot, megtisztítva a látást. A humormisztikai alapállás a humor alkalmazása, a szabadság realizálása, s így csak az autonóm személy éber jelenlétéből érthető, mert hovatovább nem jelent mást, mint a „megzavart létezés” tragikomédiájának felismerését. A nevetésben az ember néhány pillanatra átéli a kötöttségektől való megszabadulást, s érzékelhetővé válik valódi lényének jelenléte. Önmaga tudatossá válik önmaga számára, de úgy, hogy benne a létezés egésze egyszerre, egy pontban jelenvalóvá lesz. Hamvas Béla azt írja: „kinevetni annyi, mint a világból ki-nevetni, nemlétezését leleplezni”9. A nemlétező ily módon való felismerésével valósul meg Bormester Mihály, s a regény szerzője számára is a tudat valóságának legintenzívebb foka, ami voltaképpen mámor: „a köznapi észnél határtalanul magasabbrendű állapot, és a tulajdonképpeni éberség kezdete”10. A Karneválnak mind szerzője, mind főhőse a humorban világítja át önmagát, éberségét így tartja fenn, így kerüli el a személytelenségbe való zuhanást. A szerző a regényben írja meg, a főhős a történet szereplőiben és eseményeiben fedezi fel énjének, karakterének összetevőit, de ez a felismerés, felfedezés végtére is olyan kutatás, ami az embert úgy segíti önmaga megtalálásában, hogy bizonyos szempontból minden megtalált elem a valódi lényeggel való nem-azonosságát mutatja, hogy aztán az ember a tényleges azonosítást/azonosulást lényének középpontjával véghezvigye. Ennélfogva a Karnevál szerzőjére és főhősére is egyaránt igaz, amit Titus Burckhardt ír a művészről: „Az alkotó tudja: e megformált én magam vagyok, ugyanakkor mégis végtelenül több vagyok, mint ez, mert az ember végső természete megmarad valamennyi forma szemlélőjének, és a szemlélhetőben sohasem ragadható meg.”11 162
