Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Mórocz Zsolt: Séták Hamvassal
MÓROCZ ZSOLT Séták Hamvassal Séta. A szó keltette képzetek testi-lelki oldottságot - némi metafizikát hozzáhabarva ontológiai fesztelenséget sejtetnek. Szelíden, kényszerítő szándék nélkül azt sugallják, hogy a sétáló nem eljutni akar valahová, hanem kötetlenül nézelődni. Igen, mindössze szemlélődni, ami a legtöbb talán ebben a modernista, mindinkább virtuálissá váló dimenzióban, ahol elveszítve az örök távlatot, gyakran álproblémák fogságában vergődünk, bár némi erőfeszítéssel ráláthatnánk lényegesebb dolgokra: valódi és szellemi tájakra, kövekből, szavakból, hangjegyekből épült katedrálisokra, sorsunkra és a sorsunk fölött zajtalanul forduló csillagos égre. Fontos dolgokra, melyek néha a lírai, máskor a nevetséges jelzőt kapva végleg kiiktatódnak realista, haszonelvű világunkból. Bizony, felebarátiam, a deszakralizált, médiamoslékon hízott csúcsfogyasztó a mitikus bankjegyek, az üdvözítő vonalkódok jeleit követve útban van a paradicsom felé, az áruk univerzumába. Boldog, akárcsak József Attila versében az a bizonyos másfél mázsa, amely időnként jóízűt röffen felénk. Mi azonban hagyjuk el a röffenések birodalmát, azután a következő néhány mondattal ballagjunk oda, ahová indultunk. Hamvas Bélához, akinek - bízom benne - nem lennének ellenére az elhangzottak. Olyannyira nem, hogy valószínűleg sajátjának érezné őket, mivel magam sem könnyen adok választ arra, most tényleg én beszéltem-e, vagy bizonyos fokig ő beszélt belőlem. Nem örököltem ugyan Hamvas memóriáját, mint Borges egyik novellahőse Shakespeare-ét, ám évekig dolgoztam egy Hamvas-szótáron*, ami az író leglényegesebb alapszavait tartalmazta. A szótár - egy regiszteres füzet - végül eltűnt, ha jól emlékszem, bedőlt padlásunk omladékai alatt. A ráfordított idő mégsem veszett kárba. Az író műveiben való búvárkodás, szemezgetés, a hozzá történő vissza-visszatérés ritka élvezetet nyújtott, nagymértékben befolyásolta világszemléletemet, noha rajongóival szemben élesen látom gondolkodásának hiányosságait. Ennek ellenére gyakran választottam útitársul Hamvast. Sohasem lődörögtünk, ődöngtünk, netán tekeregtünk. Nem. Mindig sétáltunk, mivel a séta egyszerre jelent a világra nyitottság, a csendes befelé fordulás mellett termékeny összeszedettséget; míg az előbbi három ige inkább lelki slamposságra utal. Flamvassal, Hamvas tágas műveiben nem lehet ténferegni, bambán lófrálni, csak sétálni. Volt idő, mikor távoli városokba, erdei ösvényekre, hegygerincekre, mindenhová magammal vittem valamelyik könyvét. Különösen a kései, a Patmosz esszéinek Hamvasával szerettem, azaz jelen időben maradva, szeretek sétálni. Ezekben - számomra szinte hiánytalanul - megvan minden. Az írásban kiküzdött harmónia, a káprázat felszámolása, a valóság pontos, néha költői, máskor reménytelenül sivár, ám mindig hibátlan rajza, a szó és csend összhangja. *Egy kétszáz oldalas Hamvas Szótan Czakó Gábor adott ki (In: Szótárkönyv, Bp. 2001.) és - a hírek szerint Darabos Pál is dolgozik egy ilyesféle szó-enciklopédián. (A szerk.) 104
