Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Mórocz Zsolt: Séták Hamvassal

A kései Hamvasból merőben hiányzik az irodalmi becsvágy. Nem csoda, jegyezhetnénk meg némi fölénnyel, hiszen az érvényesülés útjai bezáródtak előtte. Az ötvenes évektől publikációs tilalom alatt állt. Ez azonban féligazság csupán. 1964-ben módja lett volna letenni a garast, magyarán gesztust gyakorolni a hatalom felé, elismerni a regnáló szocialista kultúrpolitika nagy- szerűségét, miután az induló Látóhatár írásokat kért tőle. Hamvas nyolc tanulmányt hozott tető alá, amelyekben bűnösen nincs jelen az elvárt, korabeli frazeológia, ráadásul sehol sem találunk bennük értékelhető politikai gesztust. Semmiben sem különböznek a többi Hamvas-írástól, azoktól, amiket a megjelenés reménye nélkül írt. Autentikusak. Az esszék közül egy (Az egzisztencializmus után) napvilágot látott a folyóiratban, a többi ellenben, mint rendesen, indexre került. Hamvasra, a széles nyilvánosságot tekintve, haláláig hallgatás várt. Ennyi volna a dolog történeti-ideológiai része, a becsvágyra vonatkozó mondat azonban alkotás-lélektanilag sem elhanyagolható. Hamvas a Patmosz- ban felszámol mindenfajta becsvágyat, mi több, vágyat, látszólag hátat fordít az irodalomnak is. Látszólag csupán, mert a következő években újabb regények kerülnek ki műhelyéből, köztük egy remekmű, az Ugyanis. (Továbbá ne feledjük: irodalmi műben tagadja az irodalmat.)

Az érthetőség kedvéért viszont induljunk el távolabbról. Hamvas Béla nem akármilyen ambícióval vág neki a szellem világának. Mindenáron híres akar lenni. A mindenáron szigorúan szó szerint értendő, mert „hérosztratoszi hírvágy” kínozza, miként a Hyperion-levelekben tudósít róla. Azt hiszem, végül nem talált magának való templomot honi tájainkon, ezért nem gyújtott fel semmit. Úgy járt, mint utóbb némely posztmodern szerző, akiben hevesen égett a dekonstrukció vágya, de sehol sem lelte a dekonstruálandó hagyatékot.

Hamvas a Hyperion-levelekben a magyar irodalmi tradíció ellen fordul. A Bessenyei-opust leszámítva egyetlen, nagy ívű lendülettel hajít ki minden művet literatúránkból, az általa megkövetelt minőség nevében. Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Arany, Kemény, Ady, mind bárd alá kerül. Nincs apelláta. Hulljon, akinek hullnia kell. Új időknek új gondolataival megérkezett Hamvas Béla. Merőben igazságtalan. Mi viszont, elsietve a sebtében ácsolt vérpad alól, ne legyünk azok. Mentségére szögezzük le: önmagát keresi, ezért nem irgalmaz másoknak. Mércéje magas: az eredetiséget, a gondolatiságot, a valóságismeretet, az ehhez alkalmas stílust kéri számon. Végül persze Bessenyei sem kap kegyelmet, bár vele - mellőzöttsége és programja okán — érezhetőn azonosul: „Különben is, mellőzés! Felnemisme- rés! Mit kellett volna tennie, hogy méltón bánjanak vele? Kinevezni főszolgabírónak, bankigazgatói fizetést adni neki és fényképét közölni a lapokban?” Talán elég lett volna ünnepelni - azt hiszem.

A korai Hamvas elismerésre vágyott, amivel éppen a Hyperion-levelek ben számolt le, ha nem is teljességgel. A siker kísértete — mindjobban megfakulva - vissza-visszajárt hozzá jó ideig. Bessenyeinek tehát inkább szerepével rokonszenvez, mintsem művével, mivel úgy érzi, ő túllépett a Bihari Remetén. „Olyan nyelven beszéltem itt, mint azelőtt senki és soha. Helyemben mindenki összetört volna, mint ahogy összetörtek a Bessenyeiek. Egyedül lenni és nem dadogni és nem a Nagy Árnyékban ülni.” „Minél királyibb itt valaki,

105