Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Darabos Pál: Atyai mesterem volt a két jóbarát, Hamvas Béla és Féja Géza
Számomra a két életmű iránya eleinte távolodni látszott egymástól: a szo- ciográfus és az irodalomban is a népi-nemzeti vonatkozásokat kereső és felmutató Féja Gézáé, és az egyetemes emberi alapjait kutató, és kifejező Hamvas Béláé — de hamarosan felismertem, hogy mindketten elkötelezték magukat az esszenciális gondolatok és az esszenciális tudás szolgálatának. írásaikból kiderült, és személyes kapcsolatainkban is megnyilatkozott, hogy Féja Géza a szellemi elmélyülést és az egyetemes tájékozódást éppúgy követelményként támasztotta önmagával és barátaival szemben mind írásaiban, mind személyes megnyilatkozásaiban, mint ahogy Hamvas Béla is alapvetően tisztázandó feladatnak tekintette a magyar népi és a nemzeti sajátosságok feltárását és megfogalmazását — és ezt mindketten a maguk sajátos eszközeivel meg is tették. Féja Géza és a népi írók félig-meddig legalizálták magukat a hatvanas évek elejére, Féja Gézának is megjelent több műve, tanulmányai és esszéi, sőt a Fővárosi Könyvtárban könyvtárosként mehetett nyugdíjba, hatvanévesen, Hamvas Béla azonban persona non grata maradt, és az sem jöhetett szóba, hogy ismét könyvtárban dolgozhasson, mint Féja vagy Sarlóska Ernő. Teljesen elhallgattatott és letiport helyzetben létezhetett csak a társadalom peremén. Nem tudtam elfogadni, hogy korunkban és hazánkban ilyen páratlan szellemiség nyomtalanul eltűnjön az akkor ki tudta volna megmondani, hogy még mennyi ideig tipró és mindent elszürkítő diktatúra csizmái alatt. Ezért akkoriban elolvastam minden már életében megjelent és elolvasható, valamint kiadatlanul heverő műveinek sorait, hogy ébren tartsam néhány barátommal együtt életműve gondolatait és személyének emlékét korai, hetvenkét évesen érte halála után. írni és publikálni róla csak ezután lehetett, életében hivatalosan nevét sem írhattam volna le dehonesztáló „irodalomtörténeti” megjegyzések nélkül, lehetőség erre csak a ’70-es években nyílt, és csak húsz évvel később jelenhetett meg négykötetes monográfiám első kötete, 1997-ben. A nyolcvanas évek fordulója óta azután saját művei is elkezdtek megjelenni, személye ekkor többé már nem fenyegette a még élő és, mint egykoron írta, „libapecsenyén hízott ellenállók” érdekköreit. Hamvas Béla halála óta harmincnyolc év, Féja Gézáé óta pedig huszonnyolc esztendő telt el, Sarlóska Ernő pedig kilencvenkét éves korában, tizenhét esztendeje távozott. Hármójuk és az én velük valahol összekapcsolódott történetem folyamatosan él bennem, és az elmúlt évtizedek során álmaimban is többször fölrévülve jelezték, hogy egy másik létsíkon folytatva útjukat ők maguk is számon tartanak mindent. Budapesten, 2006. augusztus 22-én. 99
