Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Darabos Pál: Atyai mesterem volt a két jóbarát, Hamvas Béla és Féja Géza
a harmincas évek derekától, az a metafizikai szint, ami, ahogy késó'bb, a negyvenes években kifejtette, a hagyomány maga, ahogy ő értelmezi. A Hírlaptár raktárában előttem megjelenő írásaiban éppen ez a tulajdonsága ragadott meg egyre jobban, ahogy fokozatosan kibontakozott előttem ez a bennük foglaltatott törekvés, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valamennyi elolvasott írása tárgyától, témájától és műfajától függetlenül valamilyen számomra még láthatatlan, de bizonyosan létezőnek vélhető és elgondolható, végül is létezni kellő szellemi építmény része. Az addig véletlenül előkerülő írásait e felismerés után tudatosan keresni kezdtem, hogy rábukkanjak arra az építményre, amelynek falaiba ezek a részletek beilleszthetőek. Erre akkor még nem találtam rá, mert a feltáró mű nem jelent meg nyomtatásban, csak később, személyes megismerkedésünk után került kezembe, de addig is biztató útjelzőkre találtam esszéi között, amelyek ennek létét és megtalálásának lehetőségét ígérték. Szellemi kutatásaim, mindennapos könyvtárosi munkám és személyes családi életem eseményei között így telt el három esztendő 1954-gyel kezdődően, melyek során folyamatosan ápoltam csabai családi kapcsolataimat és a Féja Gézához fűző atyai-baráti és tanítványi viszonyomat is, és elkövetkezett az 1956-os forradalom és szabadságharc éve. Ennek az évnek Hamvas Bélához és Féja Gézához fűződő eseményeire részleteiben sem térhetek itt ki, mert messzire vezetnének most elmondandómnak céljától, annyit azonban előre- bocsáthatok, hogy más-más értelemben fontos mérföldkő volt mind Hamvas Béla, mint Féja Géza, mind pedig velük összefüggésben a magam életében is. 1956 nyarán, amikor háromtagú családommal szokásos nyári szabadságomat töltöttem szüleimnél, és első utam a könyvtárba vezetett, ami immár 1952. február 9. óta (ez volt „Rákosi elvtárs születésnapja”!) az ország első Megyei Könyvtárává lépett elő, és már nem a Városi Múzeum épületében helyezkedett el, hanem a volt polgármesternek lakásul szolgáló Körös-csator- na-parti exkluzív, villaszerű épületbe költözött át, és természetesen már a Rákosi-évek eleje óta Féja Géza már nem volt sem a volt Városi, sem az új Megyei Könyvtár vezetője, hanem csak egyik munkatársa. Tehát ezen látogatásom alkalmával Féja Géza szokatlanul melegen, karjaiba záró öleléssel fogadott, de ezek a késő nyári hetek valóban okot adtak a szellemi-baráti kapcsolatok magasabb fokú érzelmi „felülírására”, hiszen ekkor már az egész ország pezsgett-forrongott a társadalmi, politikai és szellemi megújulás vágyától mozgatva. A fővárostól távol élő Féja Géza a fővárosi hírekre szomjazott, és a könyvtárosinál szélesebb körű társadalmi tevékenységre vágyott. Erre azonban csak 1956. október 23-a után nyílott lehetősége, amikor a forradalom átmeneti győzelme után a város forradalmi bizottsága a megye lakosságához szóló rádiószózat megtartására kérte fel az új békéscsabai rádióállomás (372/372, és a 357-es középhullámhosszon) első adásában. A rövid beszéd, ami A Duna-völgyében csoda történt cím alatt megjelent a budapesti Új Magyarország c. Petőfi-párti napilap első számában is (1956. nov. 2.), a magyar nemzeti hagyományok és nemzeti mozgalmak legszebb közéleti megnyilatkozása volt a forradalmi napokban: egyszerre gyújtó hatású és féltő, óvó is, büszke tartásra és nemes gondolkodásra felszólító. Az újonnan indult lapnak egyébként Féja Géza lett a főszerkesztője. 92
