Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Darabos Pál: Atyai mesterem volt a két jóbarát, Hamvas Béla és Féja Géza
Féja Gézát régi barátai, a népi írók néhány hű maradéka Pestre hívta és vitte, a Petőfi Pártba, ami a régi, az eredeti, a harmincas évekbeli Nemzeti Parasztpárt utódjának, és Petőfi, Vörösmarty, Ady és Móricz Zsigmond szellemi örökösének vallotta magát, erős értelmiségi vezetés mellett a forradalom hátralévő néhány napja során. Itt azután az újjászületett írószövetség is tagjai sorába választotta sok más kizárt vagy oda fel sem vett íróval együtt. Ezek a napok azonban hamar elmúltak, és elkövetkezett a kommunista ellenforradalmi megtorlások ideje. Azokban a napokban Féja félig-meddig illegalitásban élt, Budapesten lakása nem volt, egy ismerősénél húzta meg magát albérletben. Vidéken, Békéscsabán bizonyosan megtorlás várta volna, mint az ott maradt és ott élő ’56-osokat, ezért minden onnan érkező és utána érdeklődő megkeresést meg kellett szűrni. Nem volt sok ilyen, egy-kettő, de ha az illető, aki hozzám fordult az Akadémiai Könyvtárban felkeresve nem említett beszélgetésünk során ellenőrizhető indokot, akkor nem tudva rajta segíteni eltanácsoltam, még akkor is, ha érdeklődése esetleg valóban nem volt ártó szándékú, de hát ez akkoriban ellenőrizhetetlen volt. Még a Megyei Könyvtár által hozzám irányítottakat is arra kellett kérnem (mert ők is csak az én munkahelyem címét ismerték), hogy várjanak, amíg közelebbit megtudok Féja Géza tartózkodási helyéről, és csak a vele folytatott megbeszélés után adtam meg az illetőnek a Féja által megjelölt találkozási hely címét. Ez akkoriban kényszerű, de ma talán nem is hihetőnek tűnő körültekintő magatartás kötelező volt a valójában talán nem végzetes helyzetekben is. Számtalan írása elolvasása ellenére Hamvas Bélát még ekkor, 1956-ban sem ismertem személyesen, sőt azt sem tudtam, hogy egyáltalán él-e, hiszen általam megtalált utolsó megjelent írása 1948-ból származott, és személyéről, életsoráról, kilétéről, „foglalkozásáról” semmit sem tudtam. Lehetséges, hogy csak hosszú idő elteltével juthattam volna valami nyomra, hiszen utólag kiderült, hogy ezekben az években, akárcsak Féja, ő is vidéki és kívülálló számára felderíthetetlen építőipari munkahelyen dolgozott - de 1956 itt is közbeszólt. Nagy személyi mozgásokat indítottak a hatalomra újra visszajutott kommunisták a forradalom leverését követő hónapokban és években, és megszámlálhatatlan negatív előjelű mellett néhány pozitív előjelű is belecsúszott ezek közé, és éppen egy ilyen történt közvetlen környezetemben, az Akadémiai Könyvtárban. Az akadémiai forradalmi bizottság névsorában szereplők közül legalább négy könyvtárost eltávolítottak ebben az időszakban, és ugyanakkor felvettek néhány új munkatársat is. Ezeket kezdetben fenntartásokkal figyeltük, éppen az eltávolítottak iránti erkölcsi szolidaritás érzésétől vezettetve, de hamarosan kiderült, hogy egyikőjük sem szolgált rá semmilyen ellenszenvre. Életútjuk nem a régi-új politikai rendszer jóvoltából vezetett ide, hanem éppen a rövid időre felpuhult rendszer permeábilissé vált hártyáján szivároghattak át baráti kezek segítsége révén. Egyikőjüket éppen a hamarosan eltanácsolt könyvtárigazgató segítette be mint háborús orosz- fogságbeli bajtársát, kitűnő képességei és többek között könyvtárosi gyakorlata okán, a másikat pedig, aki szintén közvetlen közelembe került 1957-ben, az a Novobátzky Sándor akadémikus protezsálta be a könyvtárba, aki az első világháború előtti években a máramarosszigeti gimnáziumban fizikatanára 93
