Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Darabos Pál: Atyai mesterem volt a két jóbarát, Hamvas Béla és Féja Géza

legalább nagyrészt igaza; ez természetesen csak akkor vált számomra aktuálissá, amikor munkám és szemlélődéseim során egyéb szerzők neve mellett egyre- másra rábukkantam egyes közlemények alatt Hamvas Béla nevére is, és azt az írását is megtaláltam, amelyik éppen ezzel a gondolattal foglalkozik. Ez volt A melankólia anatómiája. {Robert Burton: A XVII. század exisztenciafilozófusa) címet viselő esszéje (Pannónia, 1940). Ebben arról beszél, hogy Burton oxfordi egyetemi könyvtáros volt a XVII. században, és nagy, háromkötetes művet írt, hogy megszabaduljon az őt gyötrő melankólia betegségétől, műve pedig éppen az Anatomy of Melancholy címet viseli, és sok száz régi könyvből sorol fel idézeteket minden szűrés, összegzés nélkül. Mint könyvtáros ezt könnyen megtehette abban az időben is, és ezen túlmenően azért is, mert melankóliája gyökere lelkének mélyén, ahogy Burton megfogalmazta, „Psyché palotájában” volt, az alvilágban, és gyógyításához oda kellett leszállnia. Ez a leszállás pedig könyvtárosként úgyszintén könnyű volt számára, mondja Hamvas, mert a könyvtárosság az asztrológia szerint merkúri foglalkozás, azzal a Mercu- riusszal áll szoros kapcsolatban, aki a túlvilágra vezeti a holtak lelkét, ezért lélekvezető, pszichopomposz, és a könyvtáros így, foglalkozása révén állandóan az alvilág kapujában áll.

Féja Géza számára ez az „alvilágra szállás” éppen 1945-ben következett be és vált ugyanakkor ennek a foglalkozásnak képviselőjévé, és ennek során tényleg alászállt mind a materiális alvilágba, mind a maga „Psziché-palotájába”, és hozott fel onnan műveket vidéki száműzetése éveiben, melyeket utána adott ki. Hamvas Béla esetében ez fordítva történt, ő korábban könyvtári foglalkozása során szellemileg szállt alá ebbe a palotába, majd 1948 után materiálisán került oda, és hozott fel ezekből a bugyrokból ugyancsak műveket, amelyeket azonban már nem jelentethetett meg, csak jó barátai olvashatták el, köztük Féja Géza is.

Hamvasnak ilyen és más gondolatainak hírlaptárbeli olvasásakor felmerült bennem annak emléke, hogy az ő nevével tíz évvel korábban már találkoztam a csabai népkönyvtár könyvei között; és sorra elolvasva felbukkanó írásait, az elmúlt érlelő évek tapasztalataival felvértezve most már külön rögtön megragadtak tárgyukkal és ezen túl „tárgyalási” módjukkal. Tárgyalási módjukat „stílus”- nak is nevezhetném, ha éppen maga Hamvas nem tiltakozott volna a stílus mint a normális állapotot sértő individuális defektus ellen, és ennek elkerülésére tudatosan törekedett. írásaiban ezért az, amit stílusnak érzünk nála, nem más, mint az éppen adott tárgy tartalmának ahhoz illő sallangmentes, de magasabb szintről történő kifejtése; ez a magasabb szint, amit minden írásában érvényesít

91