Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szabados Györggyel Molnár Csaba beszélget: Ráérő idő

Nem ismerem, mert nem kutattam Albert Ayler életét. Nem tudom, hogy mit tanult, mit nem tanult, mert ez az, ami nem érdekel. Mert ha nem tanult semmit, akkor istenem, hát nem tanult semmit. De tessék meghallgatni ma egy-egy tanult kortárs zeneszerző kunsztolását, azt az elképesztő csiszolgatást, farigcsálást, fényezést, a „hiánypótlás” felsőbb- ségét, amivel azt a hűvösséget, azt a nihilt, azt a végül is senkiföldje- vákuum-problémát akarja mint korszerűséget átküldeni és átadni, amit aztán egy kiválóan fölkészült zseniális előadó eljátszik. És csak ezáltal az előadó által lesz abból valami, mert ebben az előadóban van a zsenialitás, van a mindentudás. És megszólal Ayler és tudom, érzem, hogy ugyanaz szólal meg, amiről Werner Heisenberg ír a Rész és egészben. Ezt már sokszor elmondtam. Nem tudnak a vitában egyről a kettőre jutni, de meghallják Bach Chaconne-ját. Elnémulnak, és tudják, hogy ez a válasz. És ez az, amire Hamvas azt mondja: elemi nagyvonalúság. Aki ezt nem érti, azt nagyon sajnálom. Aki ezt érti, megöleli az ember. A karjával vagy a szívével. Vannak ilyen országok is. Ezért szeretem Norvégiát, noha sohasem jártam ott. Néhány évvel ezelőtt véletlenül láttam a tévében egy nagy eseményt, a norvég királyfi esküvőjét. Egész délután közvetítették az ünnepséget, a szertartást, az utcai felvonulást stb. Mondom, teljesen véletlenül kapcsoltam be a tévét, és álltam rá erre a szatellit csatornára. (Egyébként gyakran megesik velem, hogy ilyen spontán módon botiok bele ilyesmikbe. Például, hogy Thelonious Monk zongorázik. Holott háromévente egyszer, éjfélkor tíz percre, ha előfordul Monk a műholdas adókon. Ezt kifogni egyenesen csodaszámba megy.) Visszatérve a hercegi ünnepségre, a templomi ceremónia nem egy 30 ezer férőhelyes kated- rálisban volt, ahol 650 ezer kilowattos hangerővel kell zengetni az „örömünnepet”. Nem, az egy olyan katedrális volt, ahová egy közösség tud beülni. Nem egy kis falusi templom és nem egy óriási székesegyház, hanem pont olyan. És olyan zene szólt végig a szertartás alatt, amit Jan Garbarek komponált, kórusra, szaxofonra, zenekarra, erre az alkalomra. Hihetetlenül finom, szakrális, közösségi muzsika. Amikor a szertartás véget ért, és kivonultak az emberek, látni lehetett az igazi örömöt az arcukon. És úgy tekintettek a királyukra, a királyi fenségre, mint ahogy a sokaság a jó királyhoz, az Egység, a nagyszerűség és a bizalom hiteles képviselőjéhez viszonyul. A királyra, aki az ő királyuk, s nem a maga királysága.

65