Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szabados Györggyel Molnár Csaba beszélget: Ráérő idő
önkényes, általában elfogultsággal terhes szellemi szinteken eszmélkedik. Említhetném Mo-ti írásait is a régi kínai császárság idejéből, aki például a zenét bűnös valaminek tartotta. Még Buddha is úgy nyilatkozik a zenéről, hogy az lehúzza a gyönyörök mentén, a földi anyagi létbe, az élvetegségbe ragasztja az embert. Úgy vélem, Buddha véleménye a zene nagyszerűségének csak egy szűk dimenzióját érinti. Csak a zenében rejlő erotikáról szól, és arról már nem, hogy ha leesik a szomszéd szobában a kávéscsésze és eltörik, akkor én azt hallom, hogy: meghalt. Nem azt hallom, hogy széttört, hanem hogy szólt nekem, hogy meghalt. Ezt énekelte. Elöl van ettől a mai jéghideg zsoldos világ? Azért is szeretem a katolikus misét, azért bűvöl el — főleg, ha úgy celebrálja a pap -, mert érzem benne az évezredek természetes rendjét, áhítatát, pogány szakralitását is. Az időtlen szakralitást. És nem figyelek oda, amikor a római katolicizmus teológiája a pogányságról keményen ítélkezik. Nincs joga erről így beszélni, amikor a saját egyháza olyan nagyszerű, szép miserendet csinált, amibe bevette az ősi pogány szakralitást. Éppen az a nagyszerű, hogy ott van benne, ezáltal irdatlan messzeségre, tágasságra nyitva a mise emelkedettségét, időtlenségét, intimitását, biztonságát. Elamvas ezt pontosan látta. Ha a zenei improvizáció szakralitás, beavatás, a tudat és a szellem kitágítása a hallgatóság számára, akkor az egy belülről fakadó mise az ott ülőknek. Ez a kérdés óhatatlanul személyessé vált bennem. Kisgyerekkorom óta improvizatőr vagyok, e téren az életem több korszakot mutat, annak alapján, hogy mikor hogyan tekintettem (és tekintettek) a zenémre. Volt idő, amikor közölték velem: ne ezzel foglalkozzam. Foglalkozzam inkább a kottás - nem kortárs! - zenékkel. Zeném zeneszerzői attitűdű improvizativitás. Nem kezdek el kalkulálni, és ennek megfelelően nem feltétlenül vonom be a halált (a szabályt) mint formateremtőt. Elagyom, hogy áradjon. S mégis, kellően tagolódik és formát teremt. Es itt jön a második feltétel, ami ehhez az improvizatív zeneiséghez kell. Ez pedig nem más, mint az a követelmény, hogy a zenével kapcsolatos és abban áttetsző mindentudás benne legyen a zenében, az emberben. Egy hangszeren lehet csapkodni, de abból kakofónia lesz, ha nincs mögötte a rejtély: „döbbenetes, miről szól ez a csapkodás”. Az idén leszek hatvanhét éves, és nemrégiben egyszer csak megéreztem, átéltem azt a pillanatot, amikor elsőáldozó voltam. Csak most értettem meg, hogy mi is történt velem akkor. Azóta - attól az éjszakától és hajnaltól fogva - dolgozik bennem minden. Nem tudtam aludni, hajnalban már álltam az ablaknál, és reszkettem. En így éltem meg az elsőáldozást. Tudom azt, hogy az improvizatív képesség egy ilyes beavatás nélkül értelmetlen. Megmarad azon a szinten, mint ami ellen Buddha tiltakozik. Mert hiányzik belőle a mindentudás. A nemcsak lexikális tudás. Itt nem mennyiségről van szó, nem mindent tudásról. Hanem arról, hogy átéljen az ember valamit, amikor minden egyben van, és megfoghatatlanul elragadó, nagyszerű és beavató. És az jó. Nincs helye másnak, csak annak, hogy jó. Utána jöhet bármi, onnantól az ember már tudja, hogy mi az, ami valóban nem jó, de akkor már nincs benne megvetés. S megmarad, hogy hogyan lehet mindennel jóban lenni, mindent megérezni, megérteni. 64
