Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szabados Györggyel Molnár Csaba beszélget: Ráérő idő
bele az emberekbe, mert valakik így akarják. És ebben nincs se finomság, se megértés, se mérték, sem annak a szerencsétlen embernek a tragédiája vagy öröme (netalántán annak az embernek a saját zenéje és lelkülete), aki hallja. Nincs benne semmi. Totális intolerancia. Csak anorganikusság és perverzió, önazonosság-hiány és tenyésző butaság. Onhite ellenére ez nem kozmikus látás, hanem kísértetjárás és kozmikus szemetelés. Lám, minden megy szét, és ezenközben felemésztjük a Földünket. Ezen folyamatok mentén joggal tehető fel a kérdés: mi lesz az utódainkkal? Mi fog ebből maradni? És ami megmarad, azzal mihez fogunk kezdeni? Ugyanis nem lesz semmiféle szellemi Marschall-segély, aminek alapján fundamentálisan el lehet kezdeni megint valami méltót, valami valóban nagyszerűt csinálni, felépíteni. Es ha lenne is valaki, aki folyósíthatná majd ezt a szellemi March all-segélyt, vajon mit tudna vele kezdeni a maradvány emberi populáció? Hasonló volna a helyzet, mintha ina adnánk egy CD-t tele információval egy beduinnak? Azért ne felejtsük el, úgy van megalkotva ez a világ, hogy ha nem is látjuk, ha nem is tudjuk, de megvannak azok a személyek, akiknek potenciálisan benne van az agyukban és a lelkűkben ez az egész probléma. Akik tudják, hogy ez is a teremtés folyamata, ami épp történik. Ez a változás a teremtés egyik epizódja. Es én ezért is tartom megkerülhetetlen fontosságú dolognak ma az improvizativitást a zenében. A jelenidejűsége miatt, s mert összeköti az Eget és a Földet. A téveteg racionalitás alá és fölé tekint. És meghívja újra a titkos és szent erőket. Ma már minden olyan művészi területen, amely az időben történik, átitatta az improvizativitás az új alkotásokat, az új történéseket. A zene ebben mindig „élen járt”. Csak egy baj van, hogy ehhez szellemileg és lelkileg is fel kellene nőni. Az improvizativitásnak két egybefoglalható alapvető feltétele van. Az egyik az, hogy mint mindenre, erre is születni kell. (Megjegyzem, az improvizatív képesség az életrevalóság egyik alapfeltétele. Sokszor nincs is idő, olyan gyorsan kell döntést hoznunk.) Ezzel szemben lehetne mesélni arról, hogyan tiltották Bartókot az improvizációtól, hogyan komponált, és hogy miért nem tűrt bepillantást a műhelyébe. Vagy hogy egyszerűen felfoghatatlan, megérthetetlen a bachi életmű mérete és mennyisége is, ha nem tudjuk, hogy ő „csak” improvizált egész életében. Olyan adottságú és hitű ember volt, hogy kész formában jelentkezett a rögtönzése. Egyszerűen csak leírta hallomásainak az alapjait, a fontosabb dolgokat, mert hétvégére azt már begyakorolva kellett előadni és előadatni a többi zenésszel, énekessel. Ha ezeket a történeteket teljes mélységükben ismernénk, egész más oldalról közelítenénk meg mindent. Mozart is rögtönzött, vagy őegészen máshonnan „kapta” a muzsikát? Mozart előtt ott volt Haydn. Flaydnt óriási, megkerülhetetlen jelenségnek tartom a maga száz szimfóniájával és az összes többivel, amit összeírt. Az Élet nagy pannon zenésze. A zenei klasszikának, ami vele kezdődik, és durván 61
