Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szabados Györggyel Molnár Csaba beszélget: Ráérő idő

Beethovennel ér véget, benne ragyog fel az a kiegyenlítettségi attitűdje és zenei megjelenítése, ami nálunk mondjuk a vármegyeházak, kúriák stílusa az építészetben. Amit aztán nem más, mint Beethoven robbant föl egyszer csak, megteremtvén, azonosítván a romantikát. Beethoven érezte, hogy nem lehet „tovább érezni”, tovább menni azon az úton. Az istent nem lehet elérni úgy, hogy elkezdek magam építkezni, és közben csak egyre mesterségesebb, stabilabb, de nehézkesebb konstrukciókat hozok létre. Nem európai zenetörténeti alapon kell a zenét kezelni, hanem kozmikus alapon, a teremtés feló'l közelítve. Ha azonban ezt megtesszük, meglátjuk, hogy ami az európai zenetörténetben történt, az csak egy gyönyörű szép epizód a maga többszólamúságával, amely egyébként az emberi gondolkodás egyik hihetetlenül érdekes terepe. Az európai zenén kívül nemigen van többszólamúság. Maximum paralelizmus, de nem többszólamúság. Az egyszólamúságot magasabb rendűnek tartom. Benne nem a sokból csinálok valamit, hanem fölfogom az „egy” hihetetlen komplexitását, nagyszerűségét és minó'ségi magábafoglaltságát, és azt élem, azt árnyalom és terítem. Akkor közelebb jutok ahhoz, ahogy’ Isten működteti a világot, s nem én rakok össze mesterségesen egy egyre komplikáltabb másik világot. Ez legfeljebb csak kísérlet lehet. Amiből mindig hiányozni fog az egyetemes szeretet eredendő, titkos, bontatlan és éltető élménye. Ezért is mondom azt, hogy különutas az európai gondolkodás.

Mondok erre még egy szép példát. Harminc évvel ezelőtt történt. Az egyik muzsikus barátom, aki igen keményen marxista gondolkodású fiú volt, miközben brácsázott a Mátyás-templom zenekarában, egyik vasárnap meséli, hogy mit játszottak. Majd váratlanul azt kérdezi tőlem: - „Te, hogy van az, hogy ezek a szakrális zenék mindig magasabb rendűek, mint a többi?”- Még fiatal vagy - feleltem.

Mert neki az az útja, hogy majd húsz év múlva egyszer csak rádöbbenjen a különutasságra és arra, hogy minden nagy alkotó, mint Beethoven is, előbb vagy utóbb, de megírja a maga Missa Solemnisét.

Bach autentikus példája annak, hogy a tudás és a nem tudás ugyanaz. Biztos, hogy közben ő is sokat kalkulálgatott, gondolkozott a zenéről. Tudta, neki is tanulnia kell és azt is, hogy mit. Palestrinán, Vivaldin, Buxtehudén nevelkedett. De őbenne a nem tudás szintjén, mint beavatottsági szinten szólalt meg a zene. Az időtlenből. Ezért folyt, dőlt belőle készen. Ez a nem tudás pozíciója, amikor készen jön és tökéletes. Erre mondta Kodály a bachi zenéről, kár, hogy időnként zárlatok vannak, hogy abbahagyja. Holott az egész egyöntetű. Az összes művén keresztül él egy szinte megszakítatlan folyamat.

Akárhonnan is nézzük - a művészet, a tudomány vagy a történelem felől -, végül is oda lyukadunk ki, hogy nem a lét határozza meg a tudatot, hacsak nem az isteni dimenzió léte. Vagyis nem fog az sikerülni, az az önhitt, lázadó, világhatalmi játszma - már most is látszik, hogy nem sikerül igazán -, hogy majd én megmutatom, majd mi megmutatjuk, mit kell neked, nektek csinálni, hogyan kell gondolkodni, hogy ki itt a mindenható. Isten nem halt meg. Ez egy butaság. S a víz az úr. Valószínűleg együtt történnek a dolgok. A lét nyilvánvalóan hat a tudatra, de a tudat is a létre ezen a világon. Túl azon, hogy itt

62