Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Buji Ferenc: A görögségtől a kereszténységig
hető a kereszténység tulajdonképpeni tartalmával, akár történelmi formáiban vesszük azt, akár eredeti, evangéliumi változatában. Az idill és a vele rokon normalitás, amit Hamvas a maga sajátosan értelmezett kereszténységével társított, valóban mindenki számára hozzáférhető' - legalábbis elvileg mert nem kapcsolódik semmiféle teljesítményhez. Ezzel szemben viszont az Emberfia felfogásában az idillizmus helyét egy nagyon is kemény, az életszeretetnek még a legmagasabb formáival is szakító radikalizmus foglalja el.2 Túl messzire vezetne, ha megkísérelnénk itt megoldani a kereszténység és a tradíció viszonyának kérdését. Mindenesetre ez a kérdés így, ebben a formájában mindenképpen magában hordoz egy prekoncepciót, tudniillik a kereszténységnek és a tradíciónak egy olyanfajta megkülönböztetését, quasi szembeállítását, melynek létére és mikéntjére épp a kérdés megválaszolása után kaphatnánk választ. Hamvas számára az iszlám és a tradíció viszonyának kérdése éppen azért nem vetó'dött fel, mert - készüljön föl az olvasó a tautológiára! - ezt a kérdést nem tette föl magának. Egyértelműnek vette, hogy van a tradíció, amelybe problémamentesen illeszkedik bele az iszlámmal együtt az összes vallás/tradíció - kivéve a kereszténységet. De miért éppen a kereszténység? Nyilvánvalóan azért, mert a kérdés keresztény szempontból lett feltéve. Ha kivonjuk a kereszténységet a tradíció egészéből, hogy szembeállítsuk vele, és rákérdezzünk viszonyukra, akkor már pusztán e megkülönböztetés révén — ami ugyebár a kérdés conditio sine qua Honja — meg is fogalmaztuk a válasz lényegét. Ilyen módon aztán Hamvas Béla nem is találta meg a kettő viszonyának megnyugtató értelmezését, mint ahogy azt László Andrásnak utolsó beszélgetéseik egyikén be is vallotta.28 Valójában és lényegét tekintve tehát a kereszténység és a tradíció viszonyának kérdése ugyanaz a kérdés, mint a taoizmus, az iszlám vagy a buddhizmus tradícióhoz való viszonyának kérdése, végeredményben pedig ugyanaz a kérdés, mint magának a tradíciónak a kérdése. Ha az embernek sikerül világosan tisztáznia önmaga számára a tradíció kérdését, a kereszténység és a tradíció kérdése éppúgy nem merülhet fel benne, mint bármelyik vallás és a tradíció kérdése. • Hamvas született tradicionális személyiség volt, és a tradicionális iskola képviselői mindössze megfelelő mederbe terelték ezt az eredendően meglévő hajlamát: ráébresztették arra, amit mindig is tudott. Noha mind Guénon, mind Evola nagy hatással volt rá, mégsem vált sem guénoniánussá, sem evoliánussá. Megmaradt teljesen önálló, független egyéniségnek, aki a tradicionális iskolán belül egészen új színt képvisel - anélkül, hogy új irányvonalat dolgozott volna ki, anélkül, hogy iskolateremtő egyéniség lett volna.2'' Hamvas mint tradicionális személyiség csak a legnagyobbakkal említhető együtt: Guénonnal, Evolával, Coomaraswamyval, Nasrral. Mivel ő azonban nemcsak tradicionális személyiség volt, hanem szakrális szubjektum is, poéta sacer, ezért fölébük emelkedik, s ragyogása mellett a XX. század összes írójának fénye sápadtnak tűnik. Ha a mélységet, a szépséget és a személyességet egybevesszük, akkor például az Anthologia human a vagy a Száz könyv modern kori részének egyetlen szerzője sem tekinthető egyenrangúnak Hamvassal. Talán 41
