Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Buji Ferenc: A görögségtől a kereszténységig
„felült” annak a széltében-hosszában elterjedt, de különösen az okkult és neospirituális iskolák részéró'l hangoztatott, jellegzetesen egyházellenes álláspontnak, miszerint az evangéliumokat meghamisították, s így ma azoknak nem eredeti alakját birtokoljuk. Valójában nem voltak „eredeti” evangéliumok, amiket aztán késó'bb meghamisíthattak volna. Aki ismeri az újszövetségi szövegek hagyományozásának módját, annak számára az egész problémafelvetés - a „meghamisítás” felvetése - értelmetlen. Az evangéliumok végleges szerkesztői különféle forrásokból „gyúrták össze” az adott evangéliumot, s miután ezek az ilyen módon heterogén művek elnyerték viszonylag végleges formájukat, a szövegeken már csak nagyon keveset változtattak,19 s e változások - mondjuk úgy: „hamisítások” - jó része sem pro, sem kontra nem érinti a hamvasi evangélium-értelmezést. Az igazi „hamisítók” valójában maguk a szerzők, illetve szerkesztők voltak, amennyiben a krisztusi tanításból csak azt voltak képesek közvetíteni, amit maguk is felfogtak belőle, vagy csak egyszerűen a maguk koncepciói alapján mutatták be a jézusi tanítást. S ha a „hamisítás” ebben az értelemben igazán felmerülhet valamelyik evangéliummal kapcsolatban, akkor az mindenekelőtt János evangéliuma, amely viszont a hamvasi „krisztológia” fő hivatkozási alapja20 (vö. „Az evangélium és a levelek”, n. 3.) — miközben Hamvas határozottan elutasítja azt a jánosi krisztológiát avagy Logosz-teológiát, amely e kijelentések alapjául szolgált (vö. „Az evangélium és a levelek”, n. 14.). Természetesen vannak olyan tényezők, amelyek - mint a keresztény tanítás avagy hagyomány részei - a kereszténység valódi specifikumai, ámde minden egyes tradíciónak vannak ilyen specifikumai. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, ezek a specifikumok teszik az egyes tradíciókat önmagukká, vagyis a hinduizmus ezektől lesz hinduizmus, a taoizmus ezektől lesz taoiz- mus, és a kereszténység is ezektől lesz kereszténység. Mégis, amihez az egyes tradíciókban ezek a specifikumok hozzáadódnak, az tekinthető az adott tradíció esszenciális szubsztrátumának, az tekinthető annak, ami az adott tradíciót egyáltalán tradícióvá teszi. Ha a kereszténység a többi tradíció vonatkozásában mégis kiemelt jelentőségre tarthatna igényt, akkor annak nem a keresztény doktrína egyik eleme lehetne az oka, hanem a kereszténység egészen különleges történelmi szerepe, tudniillik hogy — természetesen nem szándékosan - a kereszténység készítette elő a világnak azt az anti-tradicionális felbomlását, amelynek ma mint modern világnak szem- és fültanúi lehetünk. Más kérdés, hogy ez tulajdonképpen nem róható fel a kereszténységnek. A kereszténység ugyanis a tradíció restaurálása szempontjából az összes többi vallásnál nehezebb történelmi-üdvtörténeti helyzetben volt, s ugyanakkor az összesnél többet is tett, hiszen a felbomló és ezzel együtt a tradicionális rendből kivetkőzött Római Birodalom romjain a második évezred első harmadára - vagyis a középkor utolsó szakaszára - egy valóban tradicionális társadalmat, kultúrát, államrendet épített fel. Ha azonban még hosszabb távon vizsgáljuk a kereszténység üdvtörténeti szerepét, akkor végül is gyengének bizonyult az anti-tradicionális, modern-„posztmodern”21 erőkkel szemben, s a posztkeresztény korban újult erővel támadtak fel azok az erők, amelyeket évszázadokon keresztül képes volt visszaparancsolni a palackba. Vagyis pontosan az 37
