Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Buji Ferenc: A görögségtől a kereszténységig
történt, amit maga az Emberfia mondott: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, s nyugalmat keres. Ha nem talál, azt mondja: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor megérkezik, kisöpörve, feldíszítve találja. Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt” (Lukács evangéliuma 11,24—26). A modernség ugyanis, noha vannak pre-keresztény - görög és római - gyökerei, jellegzetesen poszt-keresztény jelenség, és elképzelhetetlen lett volna, hogy egy nem-keresztény vallás talaján bontakozzék ki. Bizonyos értelemben a modernitás a legsúlyosabb és legelrugaszkodottabb keresztény eretnekség. Azzal, hogy Hamvas Béla számára a kereszténység egy belső tartalom és tanítás nélküli eszme volt, szorosan összefügg az, hogy nem volt hajlandó tudomást venni a történelmi kereszténységről, azt teljes egészében vallásnak tekintette, s mint ilyent eleve elutasította.22 A történelmi kereszténység negligálása Hamvasnál egyrészt Kierkegaard-tól és Nietzschétől indult ki, másrészt azonban Guénontól, aki életművében — nyilvánvalóan nem figyelmetlenségből - meglepően kis figyelmet szentelt neki. Tradicionális, de még egy következetes keresztény alapállásból sem lehet azt mondani, hogy „nem mintha a fölfeslett középkori rendért kár lett volna” („A kereszténység és a hagyomány”, n. 103.), amikor még egy kimondottan modernista teológus, Nyíri Tamás is úgy nyilatkozott, hogy „az egész létében és szerkezetében a vallásra támaszkodó középkor egyértelműen a szellem pártján állt” (.A filozófiai gondolkodás fejlődése. Budapest, 1977, Szent István Társulat, 125. o.). A középkori rendért ugyanis kár volt, ezerszeresen is kár, és ezt egy tradicionális alapállásból nem lehet másképpen gondolni. A középkori kereszténységet, a történelmi keresztény ségnek a kivirágzását a klerikalizmussal azonosítani, illetve a klérus hatalmi tevékenységére redukálni komoly hiba. Kétezer éves történelme - vagy ha úgy tetszik története - során a kereszténység egyedülálló értékeket hozott létre, legyenek azok személyiségek, mint például Dante vagy Eckhart mester, legyenek azok művészetek, mint például a gótikus építészet vagy a gregorián, vagy legyen az a megkeresztelt, vagyis a sacrum uralma alá hajtott gazdaság két arculata, a feudalitás és a céhrendszer.2' Önmagában véve persze csupán egyetlen hatalmas érdeme volt a kereszténységnek: képes volt a későókori világ egyre terjedő anti-tradicionális folyamatait nemcsak megállítani, hanem ellenkező irányba is fordítani, képes volt retradicionalizálni Európát. A történelmi kereszténység érdemeit és értékeit nem lehet negligálni csak azért, mert voltak hibái is, s mert nem volt képes tartani magát ahhoz az evangéliumi eszményhez, amelyet az Emberfia csupán egy „maroknyi nyáj” számára fogalmazott meg. Vajon melyik vallás volt képes arra, hogy hűséges maradjon forrásához, azokhoz az eszmékhez, amelyekben legideálisabb megfogalmazását elnyerte? Talán számon lehetne kérni Indián az upanisadokat? Nem lehet egy alapvetően ezoterikus jellegű, csupán egy szűk kisebbség - egy spirituális elit - számára szóló tanítás meg nem valósítását számon kérni a fél világon, még ha az kereszténynek is nevezi magát.24 Nem fogadható el tehát az a kijelentés, hogy a kereszténységben az egyedüli értéket csupán az evangélium képviselte, s mindaz, ami utána következett, 38
