Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Buji Ferenc: A görögségtől a kereszténységig
ami annál is különösebb, mert a kereszténységet a tradíció betetőzésének, sőt bizonyos értelemben meghaladásának tekintette. A Scientia Sacra II. - nemcsak befejezetlensége miatt - egyáltalán nem tekinthető a tradicionális Scientia Sacra keresztény változatának. A Scientia Sacra II. valójában nem scientia sacra, nem a szent tudás keresztény változatának summája - már csak azért sem, mert míg a tradicionális Scientia Sacrában Hamvas teljes egészében alárendeli magát annak a tudásnak, amelyet kifejt, addig a keresztény Scientia Sacrában mindenekelőtt Hamvas Béla az, aki megjelenik; míg az előbbiben ő csupán eszköz, az utóbbiban a kereszténység válik eszközzé; míg az előbbi minden egziszten- cialitása és személyessége mellett is egy objektív, tárgyszerű mű, amiből megismerhető a tradíció, addig az utóbbi nemcsak egzisztenciális, hanem egyúttal igen nagy mértékben szubjektív is, s ilyen módon nem a kereszténység ismerhető meg belőle, hanem mindenekelőtt Hamvas Béla. Hamvas tehát egyrészt - legalábbis harmadik, keresztény alkotói periódusában - rendkívül magasra értékelte a kereszténységet, másrészt viszont elmulasztotta a kereszténységnek egy olyan alapos és részletekbe menő bemutatását, mint amilyet a tradícióval tett a Scientia Sacrában és Az ősök nagy csarnokában. Ez mindenképpen egy ambivalens viszonyt mutat. Túl messze vezetne Hamvas kereszténység-képének vizsgálata, annyit azonban itt is el lehet mondani, hogy ezt a sajátosan ambivalens viszonyt szimbolikusan jól kifejezi az, hogy a Karneválban Bormester Mihály túlvilági utazása során Márkus tanácsára két vezetőt választ magának: egy nem keresztényt, Hénochot és egy keresztényt, Keresztelő Jánost. Ámde e választás különlegessége az, hogy Keresztelő János nem volt keresztény: hiába az Újszövetségben szerepel, még az ószövetségi - a pre-keresztény - világhoz tartozik.12 Ez a téves választás jelzi, hogy noha Hamvas nominálisan a kereszténység mellett döntött, döntése tulajdonképpeni tartalma mégis a tradíció volt. Hamvas kereszténynek vallotta magát, s ahányszor a kereszténység és a tradíció közötti válaszút előtt állt, mindig az előbbit választotta - lénye és tudása mégis a tradíció felé vonzotta.12 Ezt az ambivalens viszonyt jól mutatja az is, hogy Hamvas minden igyekezete ellenére is képtelen volt rámutatni azokra a reális értékekre, amelyek a kereszténységet a tradíció fölébe emelnék, vagy legalábbis a tradíción belül egyedülálló státuszt biztosítanának számára. Csak költői megfogalmazásnak, vagy inkább személyes hitvallásnak, s nem a tradíció és a kereszténység közötti reális viszony értékelésének tekinthetők az efféle kijelentések: „Egyetlen hagyomány sem tudja a többit magába olvasztani, csak a keresztény” - „Egyetlen hagyomány sem univerzálisan emberi, csak a keresztény”- „A kereszténység minden hagyomány alapállása” („Levél V. J.-hez”). Esszenciálisán ugyanis az összes tradíció magába sűríti a többit, centrális igazságaiban az összes tradíció az összes többinek alapállását alkotja - különben nem lenne tradíció. Hogy az ilyen kijelentések valójában mennyire értelmezhetetlenek, azt jól mutatja, ha a „keresztény”-t behelyettesítjük például a „buddhistá”-val: „Egyetlen hagyomány sem tudja a többit magába olvasztani, csak a buddhista.” Ezt a kijelentést magától értetődően az összes buddhista üdvözölni fogja, ez azonban még egyáltalán nem ok arra, hogy igazságát elfogadjuk. 34
