Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Molnár Miklós: A tékozló fiú párbeszéde holt apja szellemével
társadalom, ez valósággal trágyája a lélek épülésének. Nem hagyni, hogy bepálljon rajtad a piros-fehér-zöld dunyha, hanem naponta megszelló'ztetni; folyvást működtetni a humorérzéked; „nekrofil” ázaléklények közt rangrejtve élni, és megőrizni a nemességed: ez az igazi „nagy tett”. Pokollal táplálkozni, és belenőni a mennybe...- Erőm és tudásom soha ki nem apadó forrása: hogy újszülött Nella lányom szeméből, mikor legelőször rám tekintett, ugyanaz a mondhatatlan mennyei gyöngédség áradt, mint a másvilági látomásban testet öltött lelki nővéreméből. Hanem mondd csak: kommunista voltál-e - akár krisztusi, akár marxi értelemben?- Krisztusi értelemben kommunista éppúgy nem lehet az ember, mint buddhai értelemben náci, vagy Lao Ce-i értelemben ávós... Nem voltam eléggé „együgyű”, belső indíttatásom és merszem se volt hozzá, hogy kommunista legyek. Pedig igazodtam a kommunistákhoz, legalábbis egy darabig; eleinte a kelleténél sokkal jobban. Kíváncsiságomban, kalandvágyamban, fon- toskodhatnékomban - később már gyávaságomban, magamat és benneteket féltve - fölcsaptam a lándzsahordó balekjuknak, és közben elkótyavetyéltem, ami tudásként rám örökítődött, s amit továbbadhattam volna neked. Készségesen fátylat borítottam a szovjet katonák erőszakosságaira, aljaemberi viselkedésüket, amit meg kellett tapasztalnunk mindnyájunknak, anyádnak is, nekem is - neked már az anyád hasában -, a háború számlájára írtam. Úgy okoskodtam, a kommunista utópiának semmi köze a tatároknál is tatárabb megszálló hordákhoz. Megfertőzött a szó pestisének ragálya; nem fojtottam el csírájában. Hittem, mert hinni akartam nekik és bennük. Vevő lettem üvöltözve agitáló üdvösségkereskedőik bóvlijára, mert nem láttam át mindjárt az elején, miféle szörnyalakok kezében van a gyeplő. Volt idő, amikor nagyon szerettem volna Lengyel József elv- és bajtársa lenni, vagy talán a sorstársa is. Mert a glóbusznak ezen a fertályán legalábbis illetlenség volt úgy élni a XX. században, hogy az embert nem hurcolták el se gyűjtőtáborba, se büntetőlágerbe, se ávóspincébe.- A legilledelmesebbeket mind a háromba... Száz szónak is egy legyen a vége: köszönöm neked, apámuram, hogy nem voltál „stukócs”, nem lettél tégla. Köszönöm, hogy nem születtem spiclifinek, és nem a te besúgásaidról kell szátyárkodnom, boldogtalan stukócsivadékok lármásan félszívű helyeslése közepett.* Köszönöm, hogy te voltál az apám. De ha jól hallom: kukurikií. Pitymallik. Mehetsz vissza oda, ahonnan a napsugarak jönnek - a hatalom nélküli örök létezés birodalmába. Megszolgáltad az elcsitulást. Viszlát odaát! (Talán van „odaát”, és talán lesz „viszlát”. De ha nincs is: csak azért is talán!) * Honni, vagyis huncut hunn, aki rosszra gondol: hiszen ha úgy adódott volna, szívünk szerint s vígan gyürkőz- nénk neki a jóváírás - a „selyemfátyol-okádás" - evangéliumi munkájának, hálát adva a Hatalmak Hatalmának, a Minden-Egy teremtő forrásának, áldást és békességet kérve minden teremtményre. Hazudnánk természetesen, mint a vízfolyás. Mentimur, ergo sumus. „A hazugság erősebb az igazságnál, erősebb az életnél. Mélyebb gyökereket ereszt, mint az állítólagos igazság és messze túllombosodik az életen." 95
