Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Végh Attila: Hamvas vagy Heidegger
arra, hogy a filozófiatörténet során kiépüljön és üzemmé váljon a fogalmi gondolkodás. Szabad vegyértékeire kapcsolódott rá a skolasztikus interpretáció. Ez - mondja Heidegger — a létező' sokféleségét a kategóriákra szűkíti, az ontológiát pedig a szubsztancia-probléma vezérelte kategóriatanná teszi. Arisztotelész ezzel racionalistává válik, és az ontológiát már csak az owiía, a szubsztancia létezősége érdekli. A lét kérdése feledésbe merül. Az okság ezután úgy lesz a lét fölött álló valóság, hogy az évépyeia-t a latin actualitasszal azonosítják, majd az existentiával. Az actualitast azután szembeállítják a potentialitasszal, majd az existentiát az essentiával. Léte ezután csak annak lesz, ami okság eredményeképpen előállított valóság. Ide türemkedik be a keresztény teremtésgondolat Istene, a feltétlen előállító (nem a mozdulatlan mozgató!), az actus purus, az egyetlen létező, amely nélkülöz minden potencialitást. A létezés az Isten által engedélyezett létezőség kérdése lesz. A létezés uralomra jut a lét fölött. Hamvas tehát nem téved abban, hogy Platón és Arisztotelész valóban a fordulat filozófusai. De a tradicionalizmusnak az e fordulattal kapcsolatos tételeit nem hajlandó átvilágítani, és az élő gondolkodás ügyévé tenni. Pusztán annyit tesz, hogy a fordulatot beilleszti egy kész létsémába, és ehhez utólagosan érveket keres. A jelenvalóiét, miközben végrehajtja a(z ontológiatörténeti) destrukciót, múltja felől állandóan azzal a kihívással szembesül, hogy helyesen állt-e bele a múltbéli önmegértésében lakozó és abban előirányzott önmegértésbe. Ez csak akkor sikerülhet, ha a jelenvalóiét megfelelő módon szembesült a nőéin azon létmódjaival, amelyek az ontológiai kérdezés történeti hagyományát mindenkor saját gondja elé állították. A történeti-tényleges életet időiesülő megőrzésbe kell helyeznünk, mondja Ferge, és ez a „destruktív hagyományőrzés” lesz az, amelynek híján „ez az élet az értelmezés eredetiségével együtt lemond önmaga gyökerestől való birtokba vételének lehetőségéről, vagyis arról, hogy legyen”. Hamvas ezt az életet hagyja veszendőbe menni, amikor nem világítja át, hogy az általa emblematikusnak vélt bölcselők életműve vajon miféle interpretáció-sorozaton ment át, míg eljutott a könnyen sematizálható, jelzésszerű hamvasi prózatérbe. Hamvas az általa bátran kezelt hagyományt soha nem állította bele annak saját, „korszerű” szorongásába. Ehhez az intuitív hevület megvan, de hiányzik a fogalmi tisztaság. A fordulat ügye egyébként sem olyan egyszerű. Gadamerzf filozófia kezdete című könyvében azt vizsgálja, milyen választ adott Platón, ihletve Arisztotelész a kezdet filozófiai kérdésére. Gadamer észreveszi, hogy Platón és tanítványa logosz-filozófiája között mély rokonság van, annak ellenére, hogy beállítottságuk eltérő. Platón és Arisztotelész gondolkodásának közös gyökere a iVóyog intencionális működésének tudatosítása. Ebben a működésben az od'a9f|ot<; nem az ismereterő legalsóbb, érzéki szintjét jelenti, amelyre később mint láncot, rákötjük az észt. Ellenkezőleg: olyan mozzanat, amelyben a tárgy elrejtetlen- ségének teljessége van jelen. A szemléletnek ez a teljessége az elrejtettség pozitív jellegének megértésén alapul. A logosz tárgyát úgy szólítja meg, ahogyan az a rá irányuló beszédet behívja. Nem tapad azonban hozzá, nem lesz „objek72
