Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Végh Attila: Hamvas vagy Heidegger
tív”, mert a „másik oldalról”, a „szubjektum” feló'l a tárgy megszólításmódját a felfogás adott végrehajtásmódja írja elő. (Nem mindegy, hogy egy létezőt a (j)póvr|cn<; vagy a cró(])ia felől szólítunk.) A létező gondolkodóba ejti az embert, az ember elgondolja a létezőt. E kettős működés, ha az elrejtettségnek pozitív erőt tulajdonítunk, valójában egy: mindkét „oldal” a kfj9r|-ben közös. A gondolkodó létező is rejtekezni szeret. Szeret ömagába visszahúzódni, és szeret így gondolkodni a létezőről. Ekkor az elgondolt létező sem fog kilépni elrej- tettségéből. A rejtőzés sötétje - pontosabban: félhomálya - hívja össze az aiszthésziszbe a létezőt és a gondolkodva-létezőt. Ez a logosz intencionális mezeje. Minden létező feladat: ki kell hozni az elrejtettségből. Csakhogy ennek nem egy adott, már előre lezárt fogalmi-teoretikus-kategoriális struktúrában kell végbemennie. Az a mozgás, amit a feltárás és megőrzés során az elrejtettség a megértésre bíz, olyan úton megy végbe, amely nem látható előre. Ami előttünk van, homályba vész. Ami mögöttünk, azt hagynunk kell emlékké válni. Kitartott bizonytalanságban haladunk, valamerre. Erre a pozitív irány- talanságra csak az meri rábízni magát, aki legbelül moccanatlan. Az eszme, a tan, a teória, a kritikátlanul átvett fogalmak biztonsága külsődleges. Tehát csalfa. Csak az nem tud szakítani ezzel a biztonsággal, aki legbelül ingatag. 4. Az ókori görögség Hamvas szerint is a bomlás pereme. A görög világ nagy Janus-arc. Még belelát az aranykorba, és már látja a bomlást. Hamvas ilyeneket mond: „A lét elveszett. Ami maradt, csak az élet.” Ez a tétel a gömb magja. A lét elveszett, és csak az élet maradt. Elveszíteni csak azt tudjuk, ami korábban birtokunkban volt. Ezek szerint abban a bizonyos aranykorban az ember az élet mellett a létet is birtokolta. Az ember tehát eredendően létből és életből áll. Itt a következő kérdések merülnek fel. Milyen kapcsolatban áll az élet a léttel? Hogyan tud a lét totálisan elveszni, s ha elvész, hogyan képes az élet arra, hogy önmaga maradjon? Ha a lét valóban elveszett, akkkor mire gondolunk, amikor kimondjuk a nevét? Lehet-e mondani azt, ami elveszett? Ha pedig a szó, amit mondunk, csak valami tok, amit meg kell töltenünk az ősi tartalommal ahhoz, hogy legyen értelme a mondásnak, akkor mi a garancia arra, hogy maga a mondás nem hordozza már eleve az ősi tartalmat? Hiszen nem éppen a mondás, a logosz mondása az, ami egybegyűjti a létet? Hogyan lehetséges a gondolkodástól elszakított beszéd? Ahhoz, hogy végül a létről való beszéd aktuálisan megteljen értelemmel, nem kell-e már előtte potenciálisan értelmesnek lennie? És ha igen, mi aktualizálja? Egyáltalán: mit jelent a „lét” szó? Mire gondolunk, amikor - léttel telten vagy nem - kimondjuk? És milyen viszonyban áll a létező a léttel? És az élettel? Biztos, hogy az élet a lét egyszerű ellenfogalma? És ha igen, milyen síkon? Mert akkor mi a helyzet a nemléttel? Megválaszolatlan, fölmerülni sem engedett kérdések ezek. Elrejtettségük a tradicionalista hanyatlásmodell életben maradását szolgálja. „Amikor a szellemi és isteni erők az emberi sorsba, a közösség életébe, a természetbe és az anyagba szabadon és bőséggel áramlottak, mindazt, ami a földön élt, átvilágították, megszentelték és teljessé tették. A látható világ termé73
