Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Csoóri Sándor: Szokoly Tamás-est Veszprémben

Igen, a magány! Nem tudom, hogy Szokoly Tamás nemzedékének van-e még olyan költője, aki annyit tusakodna az egyedülléttel, az eszmei társtalan- sággal, mint ő? A művészetek peremvidékére sodródott, nincs benne semmilyen céhben, csoportosulásban, ilyen vagy amolyan rohamosztagokban. Olyan alapítványok környékén se sündörög, ahol ösztöndíjakat osztogatnak. Dacos szegénylegény, aki maga-keresése közben találta meg lába alatt a földet. Hallgassuk csak meg egyik versének részletét:

jó ez nekem így hideglelősen a hóesés szálkáit bogozna, jó ez nekem íg)> te Jégkirályka a széltől átfújva megbotozva

lásd: nemcsak zsebeim üresek, de stukkerem sincs, hogy rálőjek a kakukkra: múljon az idő/ induljon az óra köpök undok véres lepedéket a hóra, a hóra.

Gottfried Benn, a németek modern költője ír emlékezetes sorokat erről a megalkuvás nélküli állapotról. Azt írja, hogy a művész tökéletesen magára van utalva. Például egy egyetemi tanárnak, aki kétezer évvel ezelőtt használt rézöntvényekkel foglalkozik, az 1860-as évektől 1948-ig rengeteg segítség és rengeteg analízis áll rendelkezésére, szám szerint négyezer-hétszázhuszonki- lenc, a könyveket csupa elismert tanár írta, akire bátran ráhagyatkozhat. Sőt, a nemzetközi könyvtári szolgálat útján megtudakolhatja, mi a véleménye Cambridge-nek ma a fakóércekről. És így tovább, és így tovább. Mindebből semmi hasonló segítség nincs a művészetben. A művész, a költő önmagáért felel. Nekilát a dolgának s be is fejezi. Belső hangra hallgat, amelyet senki se hall. Szokoly ezt végzetes egyszerűséggel így fejezi ki:

Ki kell fosztanom magam, hog)' gazdag legyek.

Vagy így, amelyet Önök már hallottak a Bennem kelt útra című versében. Ha jól emlékszem, az ötödik vers volt:

ha buktam hát buktam véres kendőt roppant derekamról magam oldoztam

selymet én fújtam orr alá comb fölé szénfekete hajammal

63