Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Döbrentei Kornél: Fekete Ádvent

3 3 3 3

DÖBRENTEI KORNÉL

A

Fekete Advent

ANTALL JÓZSEF, 1 9 9 3. DECEMBER 12.

Kórház, kórok háza: haza. Foglár hazám, ím celládban itt vagyok, fogva tártnak a mészhevülettől makulátlan-rideg falak, foglyul ejtettek, akár a húsom, ez a féktelen sejtekből körém szőtt, sűrű háló, burjánozva lappaszt le a csontig, s hónom alatt a csomók, megannyi testembe testált gordiuszi bog,

Uram, reménykedem, irgalmadból futja annyi tán,

hogy közülük néhányat még szétvághatok, odakint

a faggyal balzsamozó tél minden kötszer-fehér

múmiapólyába tekert... csöngő riad hisztérikus

rettenettel, de nekem egy száncsengő csilingel föl

az atlantiszi gyerekkorból és nem

az ápolónővér sietős lépte kopog a folyosón,

hanem vágtába elnyúló lovaink patája duhog

a havon, mint fülembe a vér, s elcsitul, amikor

az erdészházból kihallszik egy pásztorfurulya,

likain láthatatlan angyal lépked jelenéses

talppal, szárnysuhogtatva, s úgy ér el a szívig,

hogy a mosolyba ágyazott fogak rácsain önfeledten

megéled a tündöklés az örömtől... tárul az ajtó,

de nem a határtalanba ki, hanem tömlöcömbe

nyílik vissza - Asszonyom, te vagy? - arcodon önuralommal

ezüstözött derű, köszönöm, bár tudom, hősiesen

tettető, alatta üszögfekete az aggodalom.

... Jégketrec a világ, benne elnyújtott farkasüvöltés

a december, nekem már ez az ádventi ének,

ecce homo: íme az ember, kit a pusztulással

emel maga fölé az élet, az én Adventem, bár

a halálomra várok, mégis reménylés, hogy a gazdátlan,

tétován engesztelő nyáj-meleg megmenti a Fiút,

ki a mindenséget, s ez akol-hont egy szétrombolt jászolból

fényesíti meg, én is idevárok valakit, látom

fölékítve a győzelem jelével, néki tán sorsául

megadatik a kikelet... lépteket hallok, ő közeleg,

vagy kapitulációs-fehérben az orvosok hada?

Szenvedéssel tövisezett ágyam szélén fogadjam?

Nem, inkább fölkelek, pizsamám már elnyűhetetlen fegyenc viselet, halálom előtti kötelező díszegyenruha.

33