Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Döbrentei Kornél: Fekete Ádvent

döntöttem: miként végórámnak, Néki is méltósággal

elébe megyek, a tartás már maga testamentum,

jöjj kiválasztott fiú, gyere fiam, hadd váltsak szót

veled, földi időm nem vesztegethetem, egy percemért

még kincses Erdély is kevés, a küszöbön,

ahol állok, mások az arányok, én már szót csak azzal

érthetek, akinek súlyos a sorsa, egyedül ő bírhat el

országnyi terheket, bár a haza határai brutálisan visszametszve,

és nem nőhetjük szét a fájdalom acél-alakzatait,

e gyulladás-magmás zugban csak a Feladat elemésztő nagysága határtalan.

Tudja, ki e népből fogant, itt az emlékezés cselekvéses jövőidő, itt, ha oltár épül, előbb leromboltatik, itt újratemetéssel kezdődik minden feltámadás, ez, s ennyi a jóvátétel itt, ahol a megölhetetlen halottak regnálnak, ahol a vértanúság még mindig riadóztató kötelesség, mert a nemzet nem jól sáfárkodik önnön eleven életével, s úgy falja föl, hogy meg sem szüli csecsemőit, gondosan csak az elmúlást termi meg... Kánt az ádventet gyötrő fagy, idebent a minden fagynál hidegebb, kihűtő sejtparancsolat, Isten-szándék, várj még Uram, várj, amíg az Eljövendő ideér, ez az út mutatja, hogy sorsa van, idebent minden fagynál hidegebb a tájék, de áthevít az emlékezés, újra látom a Hősök terén a fáklyák tízezreit, aranyhajuk forrón lobog a szélben, miként a lyukasközepű ötvenhatos zászlók, az a kivágás a cellaajtók cirklijét tágította távlatossá, Istenem, a sarló-kalapácsból tákolt címer-űrből milyen mámorító panoráma nyílott a szabadságra, látom a koporsókat magas ravatalon, lakkozásuk friss derengésben álnok-főhajtva állnak ott ármányos elveszejtők is, akik a gyászruha alatt még mindig pufajkát hordanak, s bűniek miatt vesztegelt félévszázada alacsonyan a haza, és hallom az élete magasára hágó ifjú szónok eszmeszikrás hangját:

„Nem engedünk a ’48-ból, nem engedünk ’56-ból sem....

....A megtorlások áldozatainak többsége magunkfajta fiatal volt... De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót... 1956 volt nemzetünk utolsó esélye.... vállunkra nehezedő csődtömeg... visszakényszerítettek az ázsiai zsákutcába... most újra megpróbálunk kiutat találni.... A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mai elkövetkezendő húsz, vág}/ ki tudja, hány