Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Bogár László: "Hálózatok" világuralma avagy globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben
ja fel alkalmatlanságát és képtelenségét a világ és benne saját helyzetének megértésére, de ez az állapot egyúttal eddig elképzelhetetlen „világ-egyezségek” megkötése felé mutató kényszereket is létrehozhat. Olyan eurázsiai léptékű koalíciót például, amely Párizstól Pekingig húzódó íven kísérelné meg a nyugatias létmód lassú és ellenőrzött korrekcióját. Ma még nagyon nehéz lenne az ilyen koalíció esélyeit megjósolni, de a civilizációs ellensúlyok új rendszere döbbentheti rá a nyugatias globalizáció uralmi struktúráit, hogy csak a világ valamennyi nagy kultúrájának a re-szakralizálódás irányába tett összehangolt lépései adhatnak esélyt az emberiségnek a túlélésre. Ha századunk során ez az új egyezség neih tud elkezdődni, az megpecsételheti az emberiség sorsát, és a harmadik évezred első évszázada egyben az emberiség utolsó évszázadává válhat. Mindez ma már nem pusztán sötét vízió, hanem az öko-szocio-kulturális lebomlás-szétesés megannyi jelével alátámasztható, kézzel fogható valóság. A globális létmód kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszakra épülő rombolását megállítani azért nem egyszerű feladat, mert e struktúra számos intézménye és reprezentánsa ma már maga is nyíltan hangoztatja súlyos aggályait, vág}' legalább is fenntartásait az egész rendszerrel kapcsolatban. A leghatalmasabb transznacionális vállalatóriások vezetői, a Valutaalap és a Világbank volt és jelenlegi irányítói, köztük Nobel-díjas közgazdászok, a legtekintélyesebb értelmező-hatalmi komplexumok, mint például az Economist, egyre szélesebb nyilvánosságot adnak az egyre mélyebb kritikáknak. A létberendezkedés egésze tehát mutatja jelét a konstruktív tanulásnak is. Az egész masinéria azonban részben tehetetlenségénél fogva, részben azért, mert a fenti önkritikák sokszor inkább taktikai lépéseknek bizonyulnak, mint például a „corporate social responsibility” nevű kezdeményezés esetében, a világ folyamatainak alapvető iránya változatlanul az egyre erősödő önpusztítás. A másik súlyos, ezzel közvetlenül összekapcsolódó probléma, hogy a globális birodalmi függés gyakorlatilag teljesen ehhez igazította a „lokalitások” elitjeinek egész rekrutációs bázisát. Logikus ugyanis, hogy az egész világ valamennyi lokalitásához „szabad hozzáférést” követelő fenti uralmi hármas az elmúlt évtizedek során professzionális szintre fejlesztette a kollaboráns elitek „megkonstruálását”. És mivel mindez túl jól sikerült, könnyen lehet, hogy ez önmagában is súlyos gátja lehet a létmód korrekciójának. A helyi komprádor rétegek ugyanis a lokalitások egész komplex újratermelési rendszerét olyan mértékben torzították hozzá a globalitás létroncsolásához, hogy minden beavatkozás nyomán a rendszer újra és újra visszaállna az eredeti állapotába. A Bibó István által „hamis realizmusnak” nevezett beállítódás olyan mélyen rögzült már, hogy nagyon nehéz elképzelni minden ellenkező irányú változást. A helyzet tehát abszurdnak látszik, hiszen olyan elemek lennének a változás alapfeltételei, amelyekhez éppen a változások nyomán juthatnánk el. Ráadásul a lokalitások szintjén a politizációs tér hiszterizálása, mint nálunk is, olyan szintre jutott, hogy ez önmagában is megbénít minden korrekciót, pontosabban az abszolút erőfölényben lévő, a globális „hidraulikát” működtető erők számára teszi teljesen szabaddá a további rombolást „reformok” címén. Az egyetlen esélyt csak az adhatná, ha az Európai Unió legmagasabb hatal31
