Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Bogár László: "Hálózatok" világuralma avagy globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben
kérdéskör minden rétegét részletesen elemezzük, így csak egy fontos, általában legtöbbször vita tárgyát képező elemét, a nyugdíjrendszer ügyét emeljük ki. A nyugdíj jellegzetesen a modernitás intézménye. A tradicionális társadalmakban ugyanis a közösségek a nagycsalád keretei között működtették azokat a komplex mechanizmusokat, amelyek szabályozták a munkavégzésre már nem képes időskorúak méltó életfeltételeinek biztosítását. A modernitás ipari tömegtermelési rendszere azonban szétroncsolta ezeket a mechanizmusokat és intézményeket, így egy sok szenvedéssel járó anarchikus átmenet után kialakult az a struktúra, amit azóta általában csak nyugdíjrendszerként szokás említeni. A rendszer lényege az volt, hogy a mindenkori aktív generációk lemondanak a fogyasztásuk egy részéről, és az így felhalmozódó összeg lesz majd a fedezete annak a nyugdíjnak, amelyet aktív koruk lezárulta után kapnak. Minden ilyen logikára épülő rendszer azonban csak addig működtethető, amíg a népesség bővített újratermelése tartósan fennmarad. Tekintettel azonban a demográfiai részben már említett szlogenre, miszerint a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló, a Nyugat társadalomreprodukciós rendszerének egyik legsúlyosabb kihívását e rendszerek kikerülhetetlennek látszó megrendülése, esetleg akár összeomlása jelenti. Fontos azonban rögzíteni, hogy nem magával a nyugdíjrendszerrel és annak belső logikájával van a baj, hanem a globalitás kori western társadalmak végleg felborulni látszó népesedési egyensúlyával. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert e nélkül tovább élhet az a nagyon veszélyes illúzió, amely úgy véli, hogy a piaci alapú magánnyugdíjrendszerek megoldást kínálnak a klasszikus, helytelenül és félrevezető módon „felosztókirovónak” nevezett rendszerekkel szemben. Ez azért nem lehet igaz, mert a demográfiai válság ezeket a rendszereket ugyanúgy érinti, hisz éppen a piac értékeli le a keresleti-kínálati mechanizmusokon keresztül a magánpénztári rendszerek nyugdíjígérvényeit is. Az illúzió valószínűleg abból táplálkozik, hogy a globális nyugdíjbiztosítók olyan multinacionális vállalatok részvényeibe fektetnek be, amelyek a világ olyan tereiben tevékenykednek, ahol éppen demográfiai túltermelés van, a munkaerő olcsó, és így extraprofit nyerhető, ennek egy részét engedik át azoknak a nyugdíjasoknak, akiknek ígérvényei a Nyugat belső tereiben folyamatosan elértéktelenednének. Ez azonban csak addig járható út, amíg ez a strukturális erőszakra épülő világhatalmi rendszer fennáll, vagyis „lezsilipelhetők” az alávetett lokalitások demográfiai és anyagi erőforrásai. Hogy ez meddig lesz így, arra azonban ma csak igen bizonytalan válasz adható. Am az biztos, hogy a generációk közötti elemi szolidaritási kötések helyreállításának egyetlen módja hosszú távon csak a demográfiai egyensúly megteremtése lehet. Az eddig vázolt négy kérdéskomplexum valójában ugyanannak az összefüggésnek a különböző aspektusból való vizsgálatát jelenti. Az emberi létezés „belső természetének” harmóniája nélkül minden emberi közösség széthullik, létteljesítménye hanyatlik, és végül elpusztul. A magyar társadalom szerencsére még nem tart itt, de hosszú távú trendjei komoly aggodalomra adnak okot. A bevezetőben említett négyrétegű válság-tér negyedik, legmélyebb rétegét az az összefüggésrendszer fejezi ki, amelyről az első fejezetben szóltunk rész26
