Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Brassai Zoltán: A történelem
volt, könnyebb volt őket olvasni, hiszen még csak nemrégiben tanulta meg a betűket. Egyébként amit most tapasztalt, az nagyon hasonlított arra, ami a történelemkönyvekben szerepel, valami ilyesmi kép volt a ’48-as forradalomról, hogy egy lobogó ingű fiatalember emel az ég felé egy piros-fehér-zöld zászlót egy lelkesült tömeg élén. Csak annak a fiatalembernek kis szakálla is volt, ettől eltekintve pont úgy nézett ki, mint az a távoli rokon, akit az előbb látott az emberekkel vonulni az ipartelep felé. Ez lenne a forradalom? De akkor anyu mitől fél, hurrá, itt a forradalom, éljen, a forradalom jó dolog, meg is kell ünnepelni az évfordulóját már az óvodákban is. Vagy lehetséges, hogy a forradalom csak később lesz lelkesítő, 1848-ban is kulcsra zárták az ajtót, és reszketve várták, vajon mikor jön haza a családfő? Ez kavargóit benne, és nem volt kitől megkérdezni. Ilyet csak aputól lehet megtudni, apu viszont nincs itthon, és most már kezdett neki is nagyon hiányozni. Ekkor valami megütötte a fülét, mintha dobolnának valahol. Nem úgy, ahogy felvonuláskor szoktak, ez most olyan hang volt, mint amilyet az ő kis gyerekdobja ad ki, az csak lemezből van, pléből, ahogy a Lali mondta, zajt lehet vele csinálni, kellemes, igazi dobszót, amilyet a filmekben hallani, nem. Anya összerezzent, nagymama kiszaladt, átment a Kozári nénihez, aztán nagy lelkesen rohant be, már az ajtóból kiáltotta a nagy újságot, a határon lőnek, Kozári néni mondta, jön a Habsburg Ottó. Ezt sütötték ki, kérdezte anya szomorúan, látszott, mindjárt elsírja magát. Ne hidd el, ha nem akarod, mit éltél te át, te akarod megmondani, mi van, nekem, aki két háborút megéltem, te, mit mdsz te a világról?, torkolta le a nagymama, láthatóan óriási elégtétellel, szerette anyát letromfolni, ezt mondta egyszer apu is, aki hol hagyta ezt, hol nem. Az utóbbi időben már inkább nem. De hol lehet apu, csak nem esett baja, kezdett ő is félni, azt már tudta, ha lőnek, akkor meg lehet halni, és mi lesz, ha apu meghal, mi lesz velünk, ő dolgozik azért, hogy legyen mit ennünk, gürizik reggeltől estig, pedig csak egy lába van, ő is átélt egy háborút, úgy mondták az iskolában, hogy hadirokkant. Aztán egy rémült ember esett be, aput kereste, a munkatársa, elmondta, hogy a laktanyánál az emberek közé lőttek az ávósok, sokan meghaltak, nők, gyerekek, a város föl van zúdulva, igazságot kell tenni, jöjjön apu is. Nincs itthon, úristen, csak nem ő is, de aztán clharapta, anyura nézett meg őrá, mi az, hogy ő is, a gyár előtt mentek el a tüntetők, őket is hívták, azóta nem találkoztak, ha valamit megtudok, jövök mondani. Itt akad el a Naplóíró szava. Mit lehet elbeszélni arról, amit gyerekfejjel látott, hallott, amire emlékezik. Most már szabad, nem torkolja le senki. Csak a szégyen, az fojtogatja, a szörnyű szégyen, ami nem múlik el. Miféle világban élünk, hát értjük ezt? /Marjuk egyáltalán érteni? Egydimenziós idiótákká válva, folyamatos jelenben araszolgatva hernyóként, semmit nem látva, mert semmi sem érdekel, a tragédia pedig éppen ezért váratlanul csap le a fejünkre, pedig lehetett volna látni, érezni, tenni ellene, ha akarjuk. Ha nem nézünk hátra, előre sem látunk, a múlt ugyanis tükör, amiben látjuk a valódi jelent, nem csupán azt a csupasz, kiütéses, bűzlő mégis kívánatos bőrfoszlányt, melyet annak vélünk. Mert hát nekünk csak ez az egy életünk van, ugye. Örömmel dobjuk oda magunkat a legalpáribb demagógiának, bárkit magára hagyunk a 52
