Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Brassai Zoltán: A történelem
minden össze van csomagolva, ha a szülei úgy látják, mennek Ausztriába, onnan meg tovább, Amerikában van egy rokonuk, hívja őket, azt írta, jöjjenek, amíg nem késő. így csak ketten voltak, Lali meg a Naplóíró, kicsit unalmas volt a játék, de kitalálták, hogy a technikát fejlesztik, a Naplóíró lett Puskás, Lali meg Bozsik, és gyakorolták a labdalevételt, a passzokat, a kapura lövést, egészen bele is melegedtek már, mikor az egyik lövés után a rongylabda kigurult az úttestre. Lali kifutott utána, de nem dobta vissza, hanem integetett, gyere ide, ilyet még nem láttál. A Naplóíró odafutott, hát a távolban nagy csapat ember közeledett az úton, most már a hangjukat is lehetett hallani, az élen egy fakóingű ember jött, kezében hatalmas piros-fehér-zöld zászló, a többiek utána, kisebb zászló egy-kettőnél volt. És ami a legfurcsább, nem látszott sehol vörös zászló, pedig ahol nemzeti színű lobogó előfordult, ott kétszer annyi vörösnek kellett lennie, mintha ilyet mondott volna az igazgató bácsi. És a hangok; szabadságot! ruszkik, haza! Ilyet legföljebb nagyon halkan mondtak az emberek, amikor úgy gondolták, a gyerekek nem hallják őket. Ezek az emberek viszont fölszabadultan, teljes hangerővel kiáltoztak, miközben közeledtek, lengették a zászlókat, boldogan néztek a gyerekekre, már ott is voltak, nem álltak meg, mentek tovább, be a Főkapun, mely nem is kapu valójában, nem lehet bezárni, csak olyan, mintha kapu lenne kapuszárny nélkül, azon keresztül lehet bejutni az ipartelepre, ma már ipari parknak neveznék talán. A fiúk többet ismertek az emberek közül, mindjárt az élen, kezében a nagy zászlóval egy rokon fiatalember ment, ő kiáltozott a leghangosabban, oka lehetett rá, mindenhonnan kidobták valami múltbéli dolog miatt, erről nem akartak beszélni a szülők, a gyerekek jelenlétében biztos, hogy nem. De a felvonulók soraiban gyerekek, fiatal nők, idős emberek egyaránt előfordultak, ott volt Ory Lacika, a náluk valamivel idősebb fiú, intett is a Naplóírónak, gyere te is, de éppen ekkor rohant ki anyu a házból, megragadta a Naplóírót, és behúzta az ajtón belülre, odaszólt Lalinak is, gyere be te is, majd szólunk a nagymamádnak. Nehogy elmenj velük, nagyanyád megfojtana engem, hogy nem figyeltem rád. Mi lesz ebből, istenem, mi lesz ebből?, hol van apád, meg a tied is? Egyikük se mert ellentmondani, anya hangjából olyan rettegés hallatszott, meg hát jólnevelt fiú volt mindkettő. Később Lali nagyanyja átjött az unokáért, elvitte, mi lesz itt, mondta, mit kell még átélnünk?, tette hozzá. Anya viszont egyre izgatottabb lett, hol lehet apád, hol lehet apád?, kérdezgette minden öt percben, de hát ő nem tudott erre felelni, hiszen ami eszébe jutott, azt nem lehetett elmondani, mivel valami furcsa volt anya körül, meg kint is, mindenhol, a világ rendje megbomlott, olyasmik történtek, amik eddig soha, hangosan beszéltek olyanokat, amelyeket eddig csak súgva hallott, meg hát csakis akkor, ha azt hitték a felnőttek, ő nem hallja őket. Érezte, azt nem lehet mondani, hogy hol lenne apu, dolgozik, ilyenkor sosincs itthon, mindig a gyárban van, így helyes, az iskolában tanulták, hogy a gyár a legszebb hely, egy költő lánya is azt mondta, apu, menj a gyárba, és írjál verseket, ő mindig szerette a verset, a könyvet, nagyanya szerint pap lesz, apa szerint orvos, neki mindkettő tetszett, de bizonytalan volt, mi legyen, talán egyik sem, az útleírásokat meg a történelmet kedvelte, azokban a könyvekben sok kép 51
