Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Bánki Éva: Szentimentális történet

hatónak - só't csak az ilyen nőket szerette, sóhajtja féltékenyen a saját anyjára gondolva. Azt mondják a gyerekeim, hogy ezek ócska, nevetséges szerepek.

Bátrakra és gyávákra, erősekre és gyengékre most egyforma erővel hull az októberi nap. Anyám felemelkedik a sírtól, és megjegyzi, hogy felfordult a világ: a szökőárak szöknek, tájfunok robbannak, atombombák épülnek, az ősz nem igazi ősz, a nyár nem igazi nyár. Meghalunk, mind meghalunk, suttogja Joó Sándor, és elindulnak kettesben apai nagyszüleim sírjához, kicsit kénytelen-kelletlen, mert anyám nem is ismerte, és nem is szerette igazán őket. Pedig legalább harminc éven át udvariaskodott távolságtartón nagyanyámmal, harminc év, azaz harmincszor ötvenkettő vasárnapi ebéd alkalmával kérdezte meg a húsleves fölött, hogy hogyan érzi magát nagyanyám, nagyanyám harmincszor ötvenkettő vasárnapi ebéd alkalmával kérdezett vissza, és te hogy vagy, Piroskám.

Soha nem fogadtak be, mondja anyám, ők meg úgy érezték talán, hogy ők nem érdekelnek engem. Nehéz dolog ez, mondja Joó Sándor, aki anyám kérésére intézkedett a temető-hatóságnál, hogy igazítsák meg apám nagyanyjának és szüleinek a sírkövét, és ne „Végezzék a munkájukat figyelmetlenül”. Nehéz volt, sóhajtja Joó Sándor, ők annyi vezetéknevet használtak, mondja, de egyetlenegyet sem írtak rá a sírra. Anyám bólint, mint aki most érti meg, és megígéri, hogy ő is utánajár, mert az egyik volt tanítványa most ügyvezető a „Fekete Rózsánál”. Pedig micsoda vidám kisfiú volt, sóhajtja.

Aztán hoztam magának valamit, most adom át, Sándor, mert rohan az idő, mondja, mikor visszafordulnak a ravatalozóhoz. Megállnak a két nagyapám sírja között félúton, azon az örökké változó, de mindig lenyűgöző úton a gesztenyefák között, azon a ponton, amely lehetővé teszi, hogy egy I. világháborús hadiözvegy, egy rokonát kereső fiú, vagy egy fiatal lány egyszerre mindenhova és sehova se tartozzon. Anyám komótosan turkál a táskájában, miközben Joó Sándor azt motyogja, minden család tele van titkokkal, ezért sem jó gránittal lefedni a sírokat.

Fogadja el, Sándor, egy kis cseresznyebefőtt, mondja anyám, és átnyújt egy kis üveget Joó Sándornak a halott rokonok és a mozdulatlan temető-látogatók figyelő tekintete előtt. Es megköszönöm magának, hogy utánajárt az anyósom sírkövének is, mondja, miközben Joó Sándor arca megvonaglik a csalódástól. A befőtt, a cukros, üveges lében ázó bogyók a búcsúzkodást jelentik. Ma hiába a szép idő, nem tudunk valószínűséget számolni, magyarázza anyám. Ismeri a barátnőmet, még a halála előtt meg akarom látogatni.

Míg végigsétálnak a szép allén át a kijárathoz, anyám elhadarja a barátnőjével kapcsolatos összes rémtörténetet a kapzsi és gonosz rokonokról, akik szegény barátnője legutolsó napjait is megkeserítik. Fliába, na, a pénz nem tesz boldoggá, mondja el, ki tudja, hányadszor, miközben Joó Sándor látszólag véletlen mozdulattal a vállát igyekszik végigsimítani. Gyászba öltözött fiatal- asszony jön szembe velük, a karján egy fogyatékos, ernyedt kisfiú. Ahogy elmennek mellettük, Joó Sándor keresztet vet, olyan bánatos ez a kis asszonyka, suttogja, talán a férjét jött ide meggyászolni.

De a boldogság szó nem megy ki egyikük füléből sem, pedig a napfény már visszabújt a felhők mögé, a fák koronái lassan visszaöltöznek az októberi szür81