Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Bánki Éva: Szentimentális történet

ha, és odabotorkál a pádhoz, ahol pár perce még a feketekendős özvegyasszony hallgatózott. Joó Sándor összesöpri a tenyerével a futókról a lehullott leveleket, aztán odaül anyám mellé a padra, hogy együtt fitymálják a kanizsaiak márvány és gránit nyoszolyáit, a legújabb sírokat.

Anyám - már csak fösvénysége miatt is - szikla-, szobor- és gránit-ellenes. A pénz nem fejezi ki a szeretetet, a pénz arra jó, hogy hivalkodjanak, hajtogatja. Szívesen hozzátenné, hogy a szegényeknek mind aranyszíve van; de hát eszébe jut, hogy éveken át micsoda sikerrel üzletelt részvényekkel - és beszélt osztalékokról, árfolyamokról, brókerekről a piacon mindenkivel -, és ennek pedig híre ment Kanizsán, eljutott talán nemcsak a nyugdíjas kolléganők, hanem Joó Sándor fülébe is. Am Joó Sándor nem veszi észre, hogy anyám kinyitotta már a valószínűség-számításról szóló könyvet, hogy a téma „lefutott”; néhány percig ő is a szegénység dicséretét zengi, ő is elmondja, hogy a pénz nem boldogít, a gazdagnak és a szegénynek is meg kell halni, aztán gyorsan rátérnek a Skandináv lottóból adódó spekulációs lehetőségekre.

A nagy számok, a határértékek és valószínűségek csodás bűvöletében, mikor is Joó Sándor már a jachtjait számolja össze az Adrián, anyám hirtelen ránéz az órájára, és elkomorul. Itt tréfálkozunk egy pádon, kiáltja, és én nem is látogattam meg apukámat és anyukámat. Joó Sándor engedelmesen búcsút vesz a kikötőben ringatózó jachtoktól, egy pillantással elköszön apám sírjától, és megindulnak a temető „komolyabbik” szegletébe, ahol már nincsenek álmodozásra csábító gyereksírok.

A felvidéki nagygazda és neje sírját hatalmas - még nagyapám életében „akciósán” megrendelt sírját - hatalmas gránitlap borítja. Itt nincs helye henye álmodozásnak, léha valószínűség-számításnak. Anyám, aki szégyelli, hogy megfeketedett a sírt borító kőlap, elmeséli, hogy a dereka „leszakadt”, mikor a múlt nyáron lesikálta. Joó Sándor, aki gyökérkefével a múlt hónapban is lesikálta, nem szól semmit, csak elégedetten hallgat. A katonák, a Radicsok, No- vákok, Gyarmathyk, Popescuk fekete fogakhoz hasonló sírkövei a nagypapa lábánál kuporognak, mintha nem ért volna véget a háború, mintha elég lenne egyetlen füttyszó, hogy újrakezdjék megint.

Szegény jó apukám nem szerette eléggé a Pistit, sóhajt anyám, és ujjaival megigazgatja a kövirózsa szigorú szirmait. Mert a szegény jó apukám mindent jobban tudott, mondja, és igazából most sem képes elhinni, hogy apja, a rettenthetetlen nagygazda, akit semmilyen háború, állam és államhatár nem taposhatott el, ott nyugszik a Monarchia balszerencsés regrutái mellett mozdulatlanul, ellenvetés nélkül. Ki keményen éli túl, ki szelíden, sóhajt Joó Sándor, és ájtatatosan szusszant egyet, mert a nagy kulák-sír környéke nem alkalmas léha randikra és a Szerencsejáték Rt. robbantására szőtt tervekre.

Lehet, hogy apuka tudott mindent, csak soha nem kérkedett ezzel, mint a gyerekek, morfondírozik anyám hangosan. De hát annyira nem szerette a férjemet, hogy elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmit akármikor szóba hozzon. Ki keményen éli túl, ki szelíden, mondja újra Joó Sándor, aki az álldogálás helyett szívesen keresne már egy új padot, hogy visszatérjen anyámmal a valószínűségi kvóciensekhez. De anyám most ritka filozofikus perceiben van: elmeséli, hogy a nagypapa a gyengeséget, titkolózást csak a nőkben tartotta megbocsát80