Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Bánki Éva: Szentimentális történet

tiszteletre méltó nagypapák és nagymamák, jobb felé a Pistikék, Ilonkák, Józsikák. Apám sírjára anyám nem rakatott követ, hanem - hogy kényelmesen nyugodjon teleültette futókkal a temetés után, hogy „mindig levághasson a hajából”.

Nagyon szép fiatalember volt, sóhajtozik anyuka, és megigazgatja a borostyánok, loncok fürtjeit. Apám úgy vándorol a túlvilágon, mint egy fiatal fáraó, akit nem elefántok és legyilkolt rabszolgák kísérnek végig az égi úton, hanem anyám keze által a borostyánövek közé csempészett plüsstevék, plüssmókusok, plüssmackók. Anyuka ugyanis eg}' akciós, árengedményes tunéziai utazásról egyszer akciós kis plüsstevékkel tért haza. Húgom, az elegáns, megajándékozott budapesti hölgy zavarában azt dadogta, szegény apuka mennyire örülne ezeknek a kis állatoknak. Anyám szeme felcsillant. Azóta negyedévente loncok, borostyántövek közé csempészett plüss állatok indulnak méltóságteljesen a túlvilágra, apám nyomába.

Am nag}' kérdés, hog}' hét éve meghalt apám tényleg annyira öriilt-e egész életében a plüssmackóknak, a kupaszerdának, a Ferencvárosnak, mint ahogy mutatta? A mütyürkék, a kabalák, a korai ráncok, a görcsös alkalmazkodás főnökhöz, sógorhoz, bolti eladóhoz elfeledtette-e a csontjaiba írt leleplezés vagy emlékezetvesztés félelmét? De hát a leleplezéstől a halál sem menthet meg. Képzelje csak, Sándor, meséli most édesanyám - hét éve elhunyt édesapám hajfodrásza, menedéke, utolsó, talán „egyetlen szerelme” - a férjem halála után hat évvel megállít itt Kanizsán egy idegen asszony, és azt meséli, az én férjem, a Pisti volt a város legszebb zsidó fiatalembere.

A sírja is szép, mondja Joó Sándor, és elindul, hogy még egyszer meglocsolja a borostyántöveket. A „szegény Pisti”, az édesapám, aki a felirat szerint csak hatvan évet élt, most ámultán hallgat, miközben beborítják a sírok közötti ösvényt a bükkfáról hulló levélkék, a kis piros-sárga-zöld gyerektenyerek. Én még ezt sem tudtam róla, mondja anyám, hiszen a szüleim nem idevalósiak, csak Kanizsa mellé telepített felvidékiek.

Azért hallgatóztak talán, mert féltek, sóhajtja Joó Sándor, aki nemcsak a valószínűséggel, hanem a grammatikával is hadilábon áll. Anyám nem érti a mondatot, pedig a hallgatózás nem egészen ostobaság: két sorral feljebb egy özvegyasszony figyeli őket mereven, de mikor anyám odanéz, zavartan elfordítja a fejét. Nem hallgatóztak, titkolóztak, javítja ki anyám, akinek semmi érzéke sincs a titkokhoz; és aki mint volt osztályfőnök, mindenhol csak emelt hangon tud beszélni. És a gyerekeimnek, meséli anyám, még van képe azt állítani, hogy ők régóta sejtettek valamit. Még van képük, teszi hozzá Joó Sándor, aki szintén sokat tud a gyerekek nagyképűségéről beszélni. Az összes gyerek azt hiszi, hogy a nap nélkülük nem tud lenyugodni, mondja, de a sok gyereksír között hirtelen elszégyelli magát. Anyám hozzáteszi ájtatatosan, hogy reméli, Joó Sándor lányai is jól vannak. Hullámzik, mint az ígéret, a csend a gyereksírok fölött.

Remélem, az én Pistim is jól érzi magát, mondja anyám, és lehajolva kicsit visszavág az egyik makrancos borostyántőből. Az a fő, hogy egy fiatal jól érezze magát, és apámra gondol, akit ez a szerelem örökre a húszévesek közé száműzött. De nincs, aki száműzze édesapámat. Belenyilall a fájdalom a lábá79