Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Prágai Tamás: Az átváltozás (3. rész)

Még valamit meg kell említenem: fekete pantallós pincér nyüzsgött az asztalok között.

A fekete szín eleganciát, só't, jupiteri eró't jelenít meg (még ha annak sötét oldalát is). Számára - kell-e mondanom? - épp ez bizonyult végletesnek: magát látta a kiszolgáló személyzet maszkjában. Fogalmazhatunk így: kiszolgálta a helyzetet. Segédkezett valamiben, ahelyett, hogy részt vett volna. Színes italokat szolgált fel ezüstszínű tálcán, nehéz és összetett italokat, szeszekkel megbolondított gyümölcslét, édes, tejszínes veneréket, mérges kis feketét, aromás alkoholt vastag falú pohárban. (Az aromát illetően joggal lehettek kétségei...) Mozdulatai számítottak voltak és rituálisak, és minden alkalommal célhoz értek: a poharakat a márványasztalkára koccanás nélkül tette le, biccentett, és leszüretelte a hálás „köszönöm”-öt. Elérte a legtöbbet, amit elérhetett. Ösztönözte az esemény emelkedettségét, a rítus - már nélküle - ünnepélyes magasságba lendült a kerek asztaloknál.

A megfelelő pillanatban, amikor az éjszaka már hajnalba vonszolta magát, és a divatosnak mondható „alternatív” ivóban megfogyatkozott a társaság, a rövid hajú felszolgálófiú kitárta az ajtót, és beengedte a friss hűvösséget.

Szedelőzködni kezdett, és átnyújtotta Ágnesnek a kabátját.

De a kézfogásig az utcán sem sikerült eljutnia. Ezért szakadatlanul beszélt, és azt gondolta: Már ez is eredmény. Beszédkapcsolatban maradtunk.

Es csakugyan. Agnes határozottan és felnőttesen kezelte ezt az ügyet, alighanem eldöntötte már, hogy aznap együtt lesznek, de még várt. Együtt caplattak fel a tetőtéri lakásba, s dobták kabátjukat az ajtó melletti székre a megszokott módon, és - ne főzzek egy teát? - mégis kedvező forgatókönyv szerint sodródott az „ügy”. Átfáztak, és jó lett volna Ágneshez bújni (a kelleténél tovább szöszölt a teafőzővel), ezért Gregor a gáztűzhelynek támaszkodott, hogy a lány megmaradjon az „erőterében”.

Amikor a teafőző „elkészült”, mindketten várakozva a konyhai asztalkának dőltek. Csaknem összeért a kezük. De mintha egy üveglap lett volna az ő bal és Ágnes jobb keze közt.

Akkor ő végre átnyúlt az üveglapon.

Ágnes keze hűvös volt és selymes, mint egy kínai kendő.

Nem is nagyon tudta, mennyi ideig tartott ez a mérsékelt konszolidáció. Végül Ágnes elhúzta a kezét, és javasolta, hogy talán menjenek be a szobába.

Csak meglódult benne akkor az a valami: végre az ölébe húzta Ágnest, és hajnalban az izgő-mozgó kanapén kapkodva szeretkeztek.

Krammer nem a legjobb emberünk. Szívós és makacs - de őszintén szólva túlságosan együgyű. (Ámbár a túlságosan árnyalt jellemű megbízottal is van baj; önfejű, krízishelyzetben kiszámíthatatlan. Ezek az operatív munka igazi kerékkötői.) Tegyem hozzá: ideológiailag felkészületlen. Szilárd meggyőződésem, hogy gondjaink oka a helyesen meg nem értett eszme. „Megvan a magához való esze” - ezt az ilyen alakokra mondják, mint Krammer. Humora vaskos,

152