Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?
Érdemes felidézni a színésznő őszinte kifakadását a második felvonásból, vallomását a férje által alakított daliás testőrről: „...végre egy ember, akinek hibás az orgánuma...végre egy ember, aki hála istennek, se nem okos, se nem elmés, se nem művész, se nem fájdalmas....végre egy ki nem csavart agyú ember... annyi esztendő után végre egy férfi.” Graf Viktor von Latour-Schö- nichen, az udvari testőr legnagyobb vonzereje az, hogy nem színész, nem kényszerül rá, hogy érvényesülése érdekében folyamatosan szerepet alakítson. Ez a brilliánsan megírt komédia sok tekintetben párdarabja Az ördögnek: a szexuális és érzelmi elvágyódást és az identitás reménytelen keresését állítja színpadra, mely a századelő polgárságának alapvető élménye. Ezen az alapvető lelki konfliktuson - vagyis hogy a vágyak teljesen soha nem teljesülhetnek be, és a szerelem olyan játszma, melyben végül mindenki vesztes - csak a hazugság, és újra csak a brilliáns szerepjátszás tud átmenetileg segíteni, mint A játék a kastélyban című darabban. Ezt a témát tragikusan is feldolgozta Molnár a Marsall című egyfelvonásosában, melyben a szerelmes színész, Litvay, aki pontosan tudja, veszélybe sodorja magát azzal, hogy a báró kacér feleségének udvarol, eltitkolja kis híján halálos sebesülését. Érdemes azonban feltenni a kérdést: mitől annyira ellenállhatatlan Edit, a hidegvérűen gyilkolni kész San Friano báró hitvese, hogy Litvay esztelen kockázatot is vállal? A szerelem Molnárnál az „ultima ratio”, a végső érv, mely megcáfolja a józan számítást: szereplői csak azáltal tudnak, ha csak átmenetileg is kilépni a rájuk kényszerített szerepből, ha a végsőkig próbára teszik hódító képességüket. Ezáltal érzik, ha csak átmenetileg is, teljes értékű embernek magukat, igaz, a becsvágy kielégítéséért és az emancipáció, és az asszimiláció illúziójáért esztelen áldozatot kell hozni, és újra csak hazudni kell: „Nincs nekem semmi bajom, nincs én bennem semmiféle golyó, nem talált engem a híres angol puska, egy kis színészet az egész és nem vagyok hencegő ember, de konstatálom, hogy nem is volt olyan rossz színészet. Hasznosnak azonban biztosan rendkívül hasznos volt”, mondja a sebesült Litvay. ANDOR ÉS A POLITIKA Molnár Ferenc 1918-ban megjelent Andor című regényének — ellentétben A Pál útcai fiukkal, melyet jobb- és baloldali kritikusai egyaránt nagyra becsültek - rendkívül mostoha sors jutott osztályrészül. „Az Andor a céltalanság regénye: egy szerencsétlen, gazdag és munkátlan ifjú hosszadalmas ténfergése az értelmetlen életben, majd öngyilkossága. A Molnárnál szokatlanul terjengős regényt az Oblomov magyar rokonának is nevezték már - s van is ebben egy parányi igazság”, írja Molnár hatvanas évekbeli monográfusa, Vécsei Irén, aki „a cselekvésre képtelen (akár külső kényszerből, akár alkati gyengeségből) ember belső válságának analitikus feltárását” látja a regényben.2' A baloldali eszmék jegyében fogant, tompított bírálatnak közvetlen előzménye Lukács György ledorongoló kritikája, mely a Huszadik Század című folyóirat 1918. novemberi számában jelent meg, és „az átfogó összefüggések” ábrázolását, „az empíria üres és széteső voltának leleplezését és egy utópikus egység megteremtését” kéri számon rajta. Cinizmussal és szentimentalizmus102
