Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Zelma zápszínháza
Aki azt mondaná: a költők túlontúl sokat hazudoznak, annak igaza volna. Túlontúl sokat hazudozunk. Túlontúl keveset is tudunk, meg restek is vagyunk a tanulásban: muszáj hazudoznunk hát. És akad-e vajon egy is köztünk, aki ne vizezné a borát? Pincénkből mérgező pancsok kerülnek ki; leírhatatlan dolgok történnek ott... Mivel pedig keveset tudunk, imádjuk a lelki szegényeket - kivált a „nimfácskákat". Nem adatik meg nekem, hogy még egyszer találkozhassak kedvesemmel. Az irdatlan munka, amivel megbíztam, elkészült ugyan, ám Istók holtan fekszik a szikláik végén. Hívatlanul ott teremnek Rheingold lovag talpnyalói, és sorra bizonygatják: Istók csakugyan halott, istók zicsi! Mindenki azt reméli, hogy most már a lovagnak nyújtom a kezem.- O, drága Istókom, hát meghaltál - rebegem. Mivel babonázta meg ez a repedt sarkú, sáros hátú, kozmás lelkű kis bestia? Talán megetette a muffja néhány szőrszálával, vagy a menstruációs váladékával? Amúgy meg a fó'ztje: kíméletlenül agyonfőzött, ízetlen csócsalék, amilyenek a nácik Dörrgemüséi lehettek, hypós mosogatólében kifőtt grízes tésztával egybehabart ka- ralébéfőzelékek, akad börtön, ahol »a Julisnnk« is jobb koszt jut- körítésül meg ilyen mondatok sűrű géppuskaropogása: »Na, 'meg lehet enni? Szerintem ehetetlen!«, »Nem kell megenni, ha nem esik jól«, »Elbasztam, de nincs más«, »Nehogy azt hidd, hogy majd én főzök rád!«, »Elsóztam, és akkor mi van? Örülj, hogy zabálhatsz!« Mindenfelől, a szél és a patak zúgásából, a sziklák réseiből, a fák lombja közül Istók hívó szavát hallom: - Zelma, Zelma! - Lényem legmélyéig hatol a szerelem delejes szívása, mely Istókból sugárzott át köröskörül mindenre. Testem erőre kap, majd elernyed. Mintha valami fortélyos kór fészkelődött volna a vérembe, valami bomlasztó vírus, álcázott betegség. A földre omlok. Mielőtt megáll a szívem, mert elfogytak a vörös vérsejtjeim - »Az igazi költő arról ismerszik meg, hogy ha sokat olvasom, ha sokáig élek műve társaságában, megváltozik bennem valami: nem is annyira a hajlamaim vagy az ízlésem, inkább a vérem - mintha valami fortélyos kór fészkelődre be, hogy megváltoztassa keringését, sűrűségét, egész jellegét. A költő társaságában a test erőre kap, majd elernyed és felbomlik. Mert a költő a bomlás ügynöke, vírus, álcázott betegség, a vörös vérsejtjeinkre leselkedő legsúlyosabb veszély...« -, azt suttogom: - Hozzád indulok, Istók.” KEDD Nekifohászkodok, akárcsak a halálugró a szakadék szélén, és feltárcsázom Zelmát. Nem maga veszi fel a telefont, hanem - micsoda otromba bunkóság ez is, a belem kifordulna, ha nem tudnám, hogy az országló ringy-rongyok bennszülöttek millióit száműzik bunkóságba emberemlékezet óta - a kislányával veteti fel.- KI AZ? - hallatszik a kényszeresen agyonsikált tyúkól mélyéről Zelma jegeces vijjogása. Léna, a dermedtre terrorizált kislány a nevemet rebegi. Erősen remélem, hogy előbb-utóbb sikerül kimenekülnie ellene folyamatosan pokoli bűnöket elkövető „leányanyja” fojtogató szárnyai alól. Az eszement 7
