Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Pelle János: A trubadúrok szerelmétől a szappanoperákig

A szerelem születése a mítosz tanulsága szerint elválaszthatatlan volt a keresztény házasság intézményétől, mely „szentséggé válva, a hűség kibírhatatlan terhét rótta a természeti emberre”. Nem túlzás azt állítani, hogy a szerelem, mint a szexuális vágyat „megnemesítő” érzelem, a házasság intézménye ellenére jött létre. A „szerelmi házasság” a középkorban teljesen elképzelhetetlen, valóságos önellentmondás, contradictio in adjectio volt. „A szenvedélyes szerelem úgy jelent meg Nyugaton, mint a kereszténységnek (és különösen a házasság doktrínájának) ellenhatása azokban a lelkekben, melyekben még élt a természetes vagy öröklött pogányság”, írja Rougemont.

A házassággal összeegyeztethetetlen szerelem költői a trubadúrok voltak. A XII. században, a dél-franciaországi Provence-ban létrejött, addig példa nélkül álló poézis valójában a boldogtalan szerelem dicsérete volt, melynek állandó szereplője az imádottját szolgáló költő, aki újra és újra elsírja a bánatát, és a szép hölgy, aki újra és újra nemet mond neki. A hölgy képe szinte minden előzmény nélkül jött létre a provanszál trubadúrlírában, s természetesen a legkevésbé sem tükrözte a valóságot, hiszen a lányok és asszonyok valóságos helyzetének semmi köze nem volt a megszülető s rohamos gyorsasággal kivirágzó poézishez. Úgy tűnik, volt egy rendkívül fontos vallási komponense is a XII. századi trubadúrok költészetének, s ez pedig a kathar, vagy más néven albigens eretnekség. Ez a vallási hatás „szelídítette meg” Trisztán és Izolda kelta eredetű pusztító szenvedélyét, s egyesítette a vigasztaló Szentlélek keresztségével, mely a vallás alaptétele volt. Bár az inkvizíció által kegyetlenül üldözött, s végül elpusztított albigens (más néven kathar, de a Balkánon bogumilként is ismert) eretnekekről könyveik elégetése után meglehetősen keveset tudunk, ismerjük legfontosabb beavató rituáléjukat, melynek a comolamentnm (vigasztalás) nevet adták. Ebben azok a testvérek részesültek, akik megfogadták, hogy lemondanak a világról, és ünnepélyesen vállalták, hogy csupán Istennek szentelik magukat, soha nem hazudnak, és nem tesznek esküt, nem ölnek, és nem esznek semmiféle állatot, végül tartózkodnak minden érintkezéstől még a feleségükkel is, ha előzőleg megnősültek. A „baráti vacsoraként” jellemzett beavatást negyvennapos koplalás vagy endura előzte meg, utána pedig egy újabb negyvennapos böjt következett, Isten szere- tete jegyében. A consolamentiimot a püspök szolgáltatta ki, s kézrátételből állt a „tiszták” körének közepén, azután a testvérek békecsókot váltottak.

Az albigensek vagy „tiszták” - ezzel a címmel egyébként Illyés Gyula írt róluk drámát - a földi, az anyagi világot a „gonosz birodalmának” tartották, és az előbbivel a testet, míg az Istennel a lelket azonosították, az iráni eredetű manicheizmus tanításait átvéve. A „tökéletesek” (peifecti), akik a consolamen- tumbzn részesültek, megtartották a saját maximalista erkölcsük követelményeit. Sanyargatták a testüket, megvetették a bűnös anyagi világot, és megszakították társadalmi kapcsolataikat. Ugyanakkor az egyszerű hívőknek (credentes vagy impel fedi) joguk volt házasodni, és a Tiszták által elítélt világban élni. Valójában a katharok, akiknek számára a Szent Szűz az egyházukat jelképezte, visszatértek a Jézus és első követői által hirdetett aszkézishez, s az általuk hirdetett erkölcsi elveket a XVI. századi reformátusokhoz hasonlóan szembeállították a „bűnös világgal”, mindenekelőtt a hatalom és gazdagság bűvöletébe esett korabeli katolikus egyházzal és a pápasággal.

52