Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Pelle János: A trubadúrok szerelmétől a szappanoperákig
Az albigens vagy kathar eretnekség azokon területeken terjedt el a XI. és XII. században (Languedoc, Poitou, Rajna-vidék, Katalónia, Lombardia), ahol a trubadúrköltészet virágzott. Fel lehet tételezni, hogy „szerelmi allegória” formájában eretnek imák hangzottak el, illetve a trubadúrok „virágnyelven” az inkvizíció által üldözött és az éj leple alatt gyakorolt kathar vallás dicséretét zengték, például Guiraut de Bornelh ebben a gyönyörű versszakban: „O bár az éj ne tűnne még tova! Szerelmemtől még válni oly kora! Csak hajnalt ne látna az őr soha! Mily gyorsan itt a hajnal, Istenem!” Egy másik trubadúr, Aimeric de Belenoi pedig kijelenti: „Nagy Ég! Minél messzebb a Hölgy, Annál jobban kívánom Öt.” Arnaut Daniel pedig így énekelt: „Félek, áradó szerelmem eltaszítja... de rémíthet az őszinte áhítat? Flisz szívembe átáradtan szíve bennem él, világol... Ha csókkal nem oltja szánón Még ez évben tüzemet: Ölne s kárhozatba hullna.” Sokat mond egy negyedik, „eretnekgyanús” trubadúr, Bemard de Venta- dour fogadkozása: „Hagyjatok föl a kérdezősködéssel, Amor és jómagam nevében ajánlom nektek, hitvány besúgók, minden aljasságra elszánt, cinkos gonosztevők, hagyjatok föl a faggatózással, és ne firtassátok, vajon kicsoda is ő, és merre van hazája, akár közel van, akár távol, mivel én köröm-szakadtáig eltitkolom, és rejtve tartom kilétét. Inkább belehalok, de nem engedek, és nem ejtek ki a számon egyetlen szót sem!” A XII—XIII. század „lélektani forradalma”, mely a szerelem fogalmának kialakulásához vezetett, világi és vallási tényezők együttes hatására tört ki, s talán az iszlám egyes misztikus, eretneknek nyilvánított áramlatai is közrejátszottak benne. Ahogy az albigens eretnekség, bár a XIII. században a világi és egyházi hatalom közös erővel kiirtotta, jelentős szerepet játszott a katolikus egyház XIV. századi megújulásában, melynek központi alakja Assisi Szent Ferenc lett, úgy süllyedt le a szerelmi érzés lassanként a „profán” életbe, s vált a laikus irodalom központi témájává. Dante Alighieri (1265-1321) az Isteni színjátékban, a Pokol ötödik énekében örökítette meg a „szerelem halottak”, Francescát és Paolot, akik így mondják el sorsukat a költőnek: 53
