Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Pelle János: A trubadúrok szerelmétől a szappanoperákig

folyamatot, melynek során az emberiség új eszményeket és értékeket fedezett fel önmaga számára. A szerelem és a halál elválaszthatatlan az ókorból ránk maradt, s a későbbi művészek által számtalanszor feldolgozott történetekben is. Orfeusz és Euridiké, Hero és Leander, Philemon és Baucis legendái tartalmazzák azt az ellentétet, mely két ember ellenállhatatlan vonzódása és a szenvedélyük beteljesülése előtt álló akadályok közötti feszültségből ered. De a szerelem alapmítosza mégis a kora középkorban, a lovagi eszmény kialakulása idején született meg, Trisztán és Izolda regényének formájában. A kelta legenda egyrészt minden antik elődjénél jobban kötődik a korabeli társadalomhoz, a király és lovagja közötti hűbéri viszonyhoz, másrészt viszont olyan vallási dimenzióba helyezi Trisztán és Izolda vonzalmát, mely a politeista antikvitásban teljesen ismeretlen volt.

Tekintsük most át röviden a Richard Wagner által opera formájában is halhatatlanná tett „alapsztorit”, melyből világosan kitűnik, hogy a mítosz születése idején a szerelem megmagyarázhatatlan és baljós jelenség volt mindazok számára, akik a történetet a születését követő első néhány évszázadban hallották. Marke király palotájának ablakára arany hajszálat ejt le egy madár, s a király úgy dönt, azt a nőt veszi el feleségül, akié a hajszál. Hűséges és vitéz lovagját, Trisztánt küldi el a lány felkutatására, aki nem más, mint Izolda. Miután a lovag Írországban megöl egy sárkányt, megtalálja a lányt, és megkéri a kezét a királya számára. Hazafelé hajóznak Cornwallba, mikor megszomjaznak, és Brangene, a szolgálólány tévedésből azt a „fűszeres bort” adja nekik inni, melyet Izolda anyja a házastársaknak készített. A bor végzetes bájitalnak bizonyul: ettől kezdve a két szerelmes nem képes ellenállni a szenvedélynek, bár Trisztánnak eszébe sem jut, hogy ne teljesítse a küldetést, mellyel Marke király megbízta. Izolda a király felesége lesz, ezután szökteti meg őt Trisztán, s élnek egymás mellett a morroi-i erdőben. De kivont kardot fektetnek kettejük közé, ami meggyőzi a felkutatásukra indult Marke királyt, hogy nem értek egymáshoz. Izolda ekkor visszatér a cornwalli palotába és Trisztán is megházasodik, elveszi Fehérkezű Izoldát, akit azonban szűzen hagy, mert annyira sóvárog az „aranyhajú’” után. Végül Trisztán és Izolda is belehal a szerelembe, melyet képtelenek legyőzni, de arra sem tudják rászánni magukat, hogy a társadalom törvényeivel dacolva véglegesen egymáséi legyenek.

A mítosz szerint a szerelem, melyet a „varázsital” rejt magában, fenyegető, szörnyű konfliktusokat előidéző érzés, mely a szerelmesek pusztulását okozza. Wagner zenedrámájából az is kitűnik, hogy Trisztán maga választotta a sorsát: „A tébolyba ránt ez a szörnyű ital / De én, én gyáva, szomjaztam rá!.../ A gyász és a mámor volt beletöltve!” Vagyis a mítosz nem általában véve a szerelmet örökíti meg, hanem a boldogtalan, kölcsönös szerelmet, mely Izolda részéről is tudatos választás eredménye: „Én választottam őt, s elveszejtem őt”, énekli az operában. Az a hallatlan intenzitású érzelem, mely a szerelmeseket eltölti, a leküzdhetetlen akadályhoz kötődik, mely a vágy teljesülésének útjában áll. Márpedig ez az akadály legalább annyira anyagi, mint amennyire szellemi, vallásos természetű, tekintettel arra, hogy Trisztán Isten nevében lovagi esküt tett Marke királynak, akit a házasság szentsége kapcsol össze Izoldával.

51