Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Sturm László: A felföldi kisváros - két nyelven, négy tollal
nagykereskedő, pap, kelmefestő, finánc, pincér, fényképész, varrónő, pedellus, szállodaigazgató, munkás, birtokos gazda és erdész. Látható, a korabeli városi társadalom minden rétege felbukkan valamilyen módon az elbeszélésekben. Jesensky hősei elsősorban az „intelligencia” köréből kerülnek ki, azon belül is elsősorban jogászok (ügyvédek, jegyzők). A különböző kézművesek, iparosok is elég gyakran tűnnek föl, a gyári munkásokról viszont épp hogy csak szó esik — ebből is látszik, hogy az utóbbi inkább nagyvárosi jelenségnek tekinthető. A városban élő, de azon kívül dolgozó birtokos gazda és erdész foglalkozása jelzi a kisváros „vidékiességét”: szoros kapcsolatát a környező természettel. A város és környéke természeti viszonyairól általában ritkán és röviden esik szó. A természet mintegy kiszorul a közvetlen környezetből, az ember kiesik az örök megújulásból. A maradék természet ezt a „természetellenes” egyensúlyvesztést fejezi ki lehangoló kopárságával. Jellemző példa A szerelem szava elején a rövid leírás: „Fehér hósapka rakódott az ablak alatt álló gesztenyefák néhány órája még fekete, kopár és szomorúan zörgő ágaira. A gallyak védőszárnya alatt verebek kerestek menedéket.”5 Mégse korlátozódnak ezek a részletek a puszta illusztráció szerepére. A fenti idézet jelképisége is tovább árnyalódik az egész elbeszélés fényében: a szomorúságot elfedő hósapka a rossz feloldását, a főszereplők sorsának jóra fordulását is előre vetíti. (A szerencsés fordulat a belső természetesség megőrzésével, visszanyerésével, vállalásával van összefüggésben. A lány tudja legyőzni azokat a konvenciókat, amelyek elválasztották őket. Ezt a belső tisztaságot és természetességet sejtetik a vele kapcsolatban használt hasonlatok, például: „Milyen hótiszta az arca - töprengett /.../ Arcán az érintetlen, üde fiatalság rózsapírja csillog”4.) Az élet rideggé, mesterkéltté válását jelzi, hogy a legtöbb elbeszélés télen és ősszel játszódik. A két már említett novella (Napfürdő, Kísértet) ebben is kivételnek számít. Tavaszi-nyári időszakban játszódnak, és a város körüli táj szépségét érzékletesen mutatja be az író. Mindez azonban nem vezet valamilyen idilli harmóniához, a környezet varázsa éppen hogy ellenpontot képezve kiemeli az emberi viselkedés komikus mechanikusságát, hasadtságát. A káplán ostobaságnak mondja a babonát, majd menekülni kezd a kísértet elől {Kísértet), a város tekintélyes személyiségeit csak egy egészségügyi tan és a feltűnés kerülésének szándéka viszi a természetbe {Napfürdő). A kisvárosi lét egyensúlyának megbomlását jelzi tehát a táj ember-alkotta részének a túlburjánzása a természeti rész rovására. Ugyanez jellemzi az ember belső világát is. A társadalmi szokások és korlátok elnyomják a legtöbb szereplő közvetlenségét, nem alakul ki az önálló személyiség. A gyermeteg, önállót- lan embereket a külső elvárások mozgatják, életük egyoldalúvá és kiszámíthatóvá válik, és ez a Jesensky műveit átjáró irónia és komikum forrása. De az író érzékelteti a marionettszerű figurák közösségre képtelen, szomorú magányát is. A magányból adódó valóságvesztés indokolja a szereplők képtelenebbnél képtelenebb tetteit. Am Jesensky szerint nem szükségszerű ez az állapot. Az író minden irónia, szarkazmus és gúny mögött megőrzi a derűt, amely mindezek fölébe mégis a megbocsátó humort emeli. Jesensky világa végül sohasem komor, a kisszerűség és ostobaság nem végleges. Mindig van kibontakozás. Az infantilis egyén szerepjátszással próbál „személyiséggé” válni. Van, aki
