Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Balogh Péter: A "boldog békeidők" városa

újdonság itt található, mert az ismertebb nevek (Wälder, Brenner, Rauscher, Trümmer, stb.) mellett kevésbé ismertek (Kirchmayer, László Sándor, Holcz- heim Gábor) és ismeretlenek is felbukkannak (A. Bellon, Kaiser J., Kóger J., Szabovics Ottó és mások). A lexikonszerű felsorolás tartalmazza a felkutatott életrajzi adataikat, műveiket, azok jellemzését és egy vagy több fényképet épületeikről. Ide kapcsolódóan átfogó képet kapunk a korabeli szakember-képzésről, az építőmester-mérnök-műépítész fogalmak használatáról és a vele járó jogosultságokról, amint azt az 1884. évi helyi szabályzat rögzítette. Szilágyi István alapos levéltári kutatásai e témánál gyümölcsöznek legjobban az érdeklődők vagy a kutatók számára, mert rengeteg adatot hoz felszínre az ismeretlenségből, hogy megtudjuk, ki mit tervezett, épített vagy éppen mire pályázott - s kézbe vett olyan terveket, amelyekre senki sem figyelt fel eddig (ld. színes képek!). De ez a rész lehet egyben mozgatórugója is a további helytörténeti kutatásnak, mert még mindig vannak fehér foltok és válaszra váró kérdések, lappangó dokumentumok.

A téma tárgyalása nem lenne teljes, ha a szerző nem térne ki arra az ipari és anyagi háttérre, amely az alkotások hátterét biztosította. A fő építőanyag még mindig a tégla - a szükséges mennyiséget 6-7 helyi téglagyár biztosította, kiemelten a Hübner- és Wälder- féle kemencék. A vidék nemesebb kőben szegény, így az épületek tagozatai gipsz, vakolat és fa felhasználásával készültek, ami azért az anyagi korlátokat is jelzi. Az újabb anyagok is megjelentek, pl. az öntöttvas oszlopok már az 1870-es években, az acélgerendás födémek úgyszintén, pl. árvaház, laktanya, stb. A beton és vasbeton kb. 1900 tájékán mutatható ki a hidaknál és középületeknél, s több „cementárugyár” is létesült, amelyek csatornaelemeket és burkolólapokat készítettek. A víz-, gáz- és elektromos hálózat fokozatos kiépülésével az épületgépészet (falikút, angol WC, központi fűtés, gázvilágítás, stb.) kezdett teret hódítani pl. a szállodákban és az egészségügyi létesítményeknél. Mindez kihatott az alaprajzokra is - állapítja meg helyesen Szilágyi.

A kötet végén a szerzőre jellemző nagyszámú hivatkozás - 1085 db -, valamint bő irodalomjegyzék, névmutató tanúskodik a szorgos munkáról, segítve ezzel mások további munkáját. A könyvet angol és német nyelvű összefoglaló zárja.

Az ismertetésen túl a mérlegelést is el kell végeznünk a fogyatékosságok és erények felemlítésével. Mindenek előtt hiányolom, hogy szerkesztő és lektor nélkül jelent meg a munka, legalábbis a belső lapon ilyen adat nem olvasható. Ha ilyenek lettek volna, nem mutatkoznának belső aránytalanságok a leíró és a szigorúan vett szakmai részek között. Néhány helyen fogalmazási zavarok, elírások (Eölbei - Eölbey, Gotthardt - Gothard, Varga L. - Warga L.) fordulnak elő, a 6. és 7. kép fel van cserélve, több helyen a régi és mai utcanév váltakozik, s akad néhány tárgyi tévedés: a Zrínyi I. Alt. Iskola bővítését Tölgyesi Ernőné tervezte (55. old.), a Kossuth L. u. régi neve nem Posta, hanem Forró utca volt, a Domonkos-malmot nem a ’60-as években bontották le, mert 1937-ben leégett (80. old.), ma nincs Puskin park, hanem Brenner park van (91. old.), Weiss Oscar 1873-ban született Székesfehérváron (189. old.), Wälder Alajos 1856-ban született Nagybecskereken (183. old.) stb.

79