Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Láng Gusztáv: "Tűnődés a bú-berzsenyes csolnak"

az, amiben lélek van, s ami lelkesít. Berzsenyi jó néhány verséből kiolvasható - ami egyébként e két, meglehet, önkényesen kiválasztott idézetből is kitűnik -, hogy mit ért ezen. E lélek-fogalom lényeges tartalma a szabadság; nemcsak (talán nem is elsősorban) a politikai, a társadalmi, azaz nem a szabadság alkotmányos fogalma, hanem az a lelkiekben megnyilvánuló formája és fajtája a szabadságnak, mely képessé teszi az egyes embert, hogy érdekei, önzése, nyűgöző életkörülményei fölé emelkedjék, és eszmények szolgálatára tegye képessé magát. A „tiszta erkölcs” követelménye ez, a virtus teszi értékessé a lelket, s ez a virtus nem más, mint egy olyan „fölöttes Én”, mely nagy célokra irányítja az esendő ember tekintetét.

Ez a nagy cél költő esetében elsődlegesen az alkotás. Ha számba vesszük azt a keveset, amit Berzsenyi Dániel életéről tudunk, szinte példázat-értékű történethez jutunk. Tudjuk, elsősorban atyjához és feleségéhez intézett néhány leveléből, hogy szinte minden napját gazdálkodásának gondjai nehezítették („én mindig kerülöm a gondot, és mindig többre találok”). Egy konvencionális, mondhatni érdekházasságban élvén, vágyott a soha el nem érhető szerelmi boldogságra. Magányában „hév lélekkel” ragaszkodott barátaihoz, s e ragaszkodás - mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül - újra és újra csalódást nemzett. Költői hírnévre és halhatatlanságra sóvárgott, mint minden költő, és meg kellett érnie költészetének lefokozását. Minden volt tehát, csak szabad nem — de egész lírája ennek az el nem ért szabadságnak a kiküzdéséről, vágy és valóság feszültségeiről szól. E feszültségek feloldását remélte a bölcselettől, melyet élete végéig szenvedélyesen tanulmányozott: „...nincs rútabb teremtmény, mint a poéta, ha csak poéta, s mellette nem filozófus is”, írta egyik levelében. De azt is megélte, hogy „jaj, szívem nem oltja a fő hideg tanácsa”; vágy és valóság feszültségeit csak magyarázni tudja a bölcselet, a belőlük fakadó szenvedést azonban aligha csillapítja. A szenvedéseit lerázni nem, de értelmezni képes tudatállapot az a lélek, mely Berzsenyinek részben klasszikusoktól örökölt, de nagymértékben saját élettapasztalataiból kiküzdött sajátja.

Ezt a lelket ünnepli ódáiban, ha úgy érzi - s most megint tekintsünk el ódái címzettjének valóságos történelmi személyiségétől és érdemeitől -, hogy egy- egy kortársában megtestesülni látja.

Talán ez a legnagyobb válaszfal kora és a miénk között. Berzsenyi olyan világban élt - vagy akart élni -, amelyben felnézhet értékekre; eszmékre, ideálokra s azokat képviselő személyiségekre. Az ő szabadság-elve és szabadság-vágya nem demokratikus a szó mai értelmében; nem a sokaság (melyben akár Ortega „lázadó tömegeit” is sejthetjük), hanem az elit-teremtésre képes lelkek szabadsága vonzotta. Az, ami önmagában érték, és egyben értékteremtő. Lehet, hogy ez választ el tőle ma bennünket leginkább - s talán ez az, amiben követnünk kellene.

75