Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Hárs György Péter: Egy másik mítosz - a pszichoanalízisben

„szupraverbális” is volt, hiszen a lant nyelvén mindennel és mindenkivel megértette magát. Hogy testének darabjait a Múzsák szedték össze és temették el.

Itt, a múzsái természet fölemlítésekor, fordulóponthoz értünk. Orpheus művészete, mint minden művészet, a mimézisre épült. Arra, hogy képes volt utánozni, hasonulni, azonosulni. Azt tette, amit Ferenczi a mimikri10 fogalmába sűrített bele: túllépett saját nyelvén és énjén, hogy képes legyen megértet- ni/megérteni magát és megérteni másokat. A mimikri a környezettel való azonosulás eszköze, autoplasztikus azonosulás az életösztönök szolgálatában. A fogalom mitotípusát Ferenczi Perseus és Medusa, a Gorgó történetében találta meg. Orpheust a Ferenczi által a mimikriről mondottakhoz kapcsolja a két történetben egyaránt megjelenő visszanézés (trauma) és a tengerben úszó fej (fragmentáció) motívuma is.19

S Medusa megidézésével visszakanyarodhatunk most az „orph” gyök jelentéseinek összefüggéseihez: „Volt Akherónnak, az egyik alvilági folyónak és Gorgyrának egy Askalaphos nevű fia; Gorgyra a Gorgó név továbbképzett alakja.20 Más változat szerint az anyát Orphénak, ’sötétségnek’ hívták.”. (Herényi, 1977, 87.) Orphé és Gorgyra tehát szoros, nászi kapcsolatban állanak az alvilággal. Pégasus pedig a lefejezett Gorgóból szárnyalt elő, nem volt sem apja, sem anyja, születésétől fogva árva, egy traumatikus hasítás hívta életre.

A tanulságok levonása nélkül talán nem árt kiemelni azt a jelentéstengelvt, amely körül Ferenczi és R. N. Orphája forog. Ez pedig az árvaság - anyaság - sötétség - beavatás - és a tér-idő rugalmas ötvözete. Ha mindenkinek van Orphája, akkor mindenkiben és mindenki számára lepergésre készen áll az egyszerre intra- és interpszichés Orpheusz-dráma. E dráma tragikus magja az árvaság érzése, egy külső vagy belső egység széthasadásának tapasztalata. Egy betöltésre és összeforrásra fölhívó hiány hol folyékonyan fölizzó, hol hideg vassúlyként ránk zuhanó, de mindig lappangó jelenléte abban és azon túl, amit léleknek hívnak. Judith Dupont írja: „Eredeti, ’nem ortodox’ kísérletei és tapasztalatai révén minden feltétel adott volt ahhoz, hogy Ferenczinél a régi trauma újraéledjen, amely az infantilis bűntudat és az anyja erkölcsi szigorának kombinációjából jött létre; anyja ugyanis azt vetette szemére, hogy még ’halálra gyötri’.” (Dupont: 1996., 16.) Ezt a fajta elanyátlanodást vagy elárvultság- érzést enyhítette a kölcsönös analízis során Orpha vagy R. N.: „R. N.-ben ismét meglelem az anyát, mégpedig az igazit, aki kemény és energikus volt, és akitől félek. R. N. tudja ezt, és megkülönböztetett kedvességgel kezel engem: az analízis még arra is képessé teszi, hogy saját keményszívűségét barátságos gyengédséggé változtassa”. (Ferenczi: 1996., 69.)

Egy 1910. április 5-én Freudhoz íródott Ferenczi-levél - tehát nem sokkal a pszichoanalízisbe megtörtént beavatás után, de már éreztetve az akkor még csak külső térbeli elszakítottságot és a hiány sötétjébe vetettséget - 1933-as végső, fizikai széthullásától visszatekintve fölvillantja Ferenczi későbbi, szellemi elárvulásának motívumát: „Szellemi és kedélybeli elszigeteltségemben az On levelei mindig rendkívüli megnyugvással szolgálnak nekem. Levele ezúttal fokozott mértékben váltotta ki ezt a hatást: elkényeztetett a napokon át tartó együttlét egyívásúakkal - és ma este azon kaptam magam, hogy egy magyar dalt énekelek, a következő szöveggel: ’Az ég alatt, a föld színén nincsen olyan

45