Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Vasadi Péter: Jegyzetlapok
Istened, akivel egyidőben létezel. Te is meg a dugattyúd is. Vagyis a világ. • Azt mondod: az igazságról akarsz hallani. Akkor olyasmiről, ami — nem lehet másképpen: nagyon - fáj mindenkinek. Nekem ez az igazság, miután levetette magáról a filozófiai, az esztétikai, de még a teológiai öltözetét is, evangéliumi, egy darabból szőtt ingdarócban jelent meg. Nagy rokonsága van. Rokonai minden világhit eszmei s szellemi kincsestárában fölbukkannak, és egyik se mond ellent se egymásnak, se az Evangéliumnak. Hogy mondhatna ellent egy szantálfa a kanadai óriásfenyőnek? De az Evangélium eggyel többet állít mindegyiknél; azt, hogy nem az isteni, hanem maga Isten jött el közénk. Ebben az az első számú fájdalmunk, hogy nem hisszük el. Az egyéb, s már efféle „magasröptű”-t csak-csak bevennénk, föltéve, ha békén hagy minket, s legföljebb színez, belekever a moslékba valami aranyporosat, nógat előre, taszigál fölfelé, ideákat föstöget a barlang falára, mond jólesőt, amire lehet csettinteni, álmodozni, de mivel készséggel vetjük meg magunkat, azt kiabáljuk barabásozva: Nekünk itt egy isteni (ha ugyan van...) ne emberkedjék! Se itt, de még kevésbé „le ide”! Ez jó langyos istálló, nem székesegyház, s maradjon is az; toporgó, húgyszagú, el-elszállongóan szalmaillatú. Ennyi. Második fájdalmunk az, hogy „ezt” egyáltalán így gondoljuk el, így is mondjuk; mondjuk? Európaiasan kinyilatkozzuk. De bent nem tudunk hazudni, még hazudva sem. Örökösen kitérünk, oldalazunk, elsasszézunk. Mindig ugyanaz a léttani gyávaság bugyog ki belőlünk: jól van, öreg, nem kell mindig yorickosan dohogni, ez s ilyen az élet. Jó, tényleg ilyen, de akkor miért s mitől félünk olyan mámorosán, rohadtul s boldogtalanul? Holott nem akarunk? S miért olyan kemény, gyilkos, pocsékba süppedő ez az egész? S egész-e? És hiába nézem le, átkozom, utálom a másikat, őt, azt mindent és mindenkit, egyszer- csak magam dugom ki fejemet vádaskodásaimból, s megcsöndesedve, zavartan magamnak summázom: én vagyok kevés és alacsony, rajtam ül meg az átkom, engem lehet okkal, ok nélkül becsmérelni. Visszatükröz a visszatükrözésem. Aki nem szeret, akár nyomorultul is, azt nem szeretik, mert kiszárítja, félrevezeti, fölemészti, eltompítja, s tudásában összezsugorítja saját szeretetlen- sége. De hogy jön ide, miféle áporodott, ásatag múltból ez a széttaposottnak hitt szó: szeretet? Ki kotkodál itt róla ma is? S ez a harmadik számú, mintegy beteges fájdalmunk: még mindig „alul” vagy „fölül”, de róla van szó. Már megostorozták. Állítólag fölfeszítették. Kinyírták a kőfejű, maradi, ős-kon., műveletlen, szánalmas követőinek millióit, még mindig gagyognak a „parancsairól”. Már agyoncáfolták, hegy alá temették, a bárgyú történeteit (paraboláknak titulálva) szét-bullmanozták, megkérdőjelezték - hogy rühellem ezt a szót, barátaim, ki a csudának csörög itt annyi kérdőjel a belső zsebében, hogy minden jó dologra futja? -, s kik, mondjátok meg, kik mernek kérdőjelezgetni itt és most? És nincs sehol egyetlen halvány fölkiáltójel sem, de még egy szelíden odapöttyentett pontocska sem, csak a papírfehérben eltűnő sorvégek, a rutinos, rejtélyes semmi-se-vagyok-csak-látszani-akarok- valaminek sunyi, szorongó, divatos, bumfordi tálentumossága, mit úgy aggat magára az örök bennfentes, mint egy fémcsillogású, ibolyaillatú, gyáriúj lógót? Fölényes, agresszív higgadtság jellemzi a mesterkélt, posztmodern derűt, 19
