Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Vasadi Péter: Jegyzetlapok
amely áthatja napjainkat. És akkor a szeretet... Ez a szakállas, szótlan, fiatal, kétezeréves, kenyérbél-puhaságú, finom bor-illatú, édes, egyetlen, nagy, szerelmes Senki. Vele minden jól, nélküle még a semmi is rosszul. Hadd fájjon, hadd hasogasson a sírnivaló, lassan s vörösen csepegő' Igazság. Istenem, Istenem, miért nem hagyod már oda tényleg ezt az Origót, vesszen csak, ha annyira veszni akart, akit Fiadnak antropomorfizálunk együgyűen, s aki újra és újra elpazarolja magát a csőcselékre, melyet nem átall népének nevezni. Nincs, valóban nincs irgalom a szeretetben. O a legszörnyűbb betegségünk. Olyan álszent gőggel vérzik, hogy az áldozatnak látszik. így talán még arra is képes, hogy meggyógyítson minket. Igazán (nagy) Csütörtököt fogunk mondani. • Mint egy zászlót, költészetemben lobogtatom egyidejűségemet? így vagyok benne veletek, s ti benne velem. Ez az egyidejű költészet folyamatosan ide- genedik el tőlem, mert maga akar lenni, ahogy gyűrődik ki belőlem, mint egy bőrrel burkolt szövőszékből. Van abban valami szent, ha a vers azért önmaga, hogy az Övé legyen. Ki ez az Ő? Elvontnak tetszhetik, mégsem az. Vagy ha az, akkor a létformája elvont az egyetlen, igazi Egyidejűnek, akibe minden s mindenki tart. A létező valóság hordja magában a nyomait, lépteinek neszét, szavát is, a sóhajtását. A vers pedig „beleáll”, mint az öröklét szilánkja. Ezért mondhatjuk, hogy a költészet, mintegy a ténylegesség foka, mércéje, szövete és ideája egyszerre, az, ami van s aminek lennie kellene, ha nincs; illetve az a „van”, ami biztosan lesz. Ezért nem lehet a költészet műnemét, tipológiáját, fajtáit és alfajait egymással szemben kijátszani. Mert ha költészet, akkor - bár vannak milyenségei, akár mivolt-beli különbségei vagy különösségei, mondom - akkor nem szinkretizmus az, ha a szürreálisnak mondott versben föltűnnek a népi, forrásmintájú motívumok, mint ahogy a „színtiszta” népdal sem vonakodik az erotika magnetikus vonásaitól. A - mondjuk így - hites költészet sem az egzisztencia elborulásaitól vagy a szerelmi líra lassú, vetkőző mozdulataitól. A tár- gyiasnak mondott, kemény, útkövező líra sem a panteista, kozmikus-romantikus sejtetéstől, még ha ezek száraz tőmondatokban jelennek is meg. És a hazafias líra is akkor igazán jó, ha melegét, forróságát összetéveszthetjük (egyáltalán nem édes-bús, hanem) a nagyon is vallomásos, kíméletlen, vérbő föld-élet-jelenidő katartikus, szerelmes szeretetével. A költészet betlehemi csillaga a vitathatatlan anyagú szellemi önazonosság. Ez ragyogja szét. Vagyis ridegen önmaga, ennél semmivel sem több és más. A jó vers pedig olyan, mint egy többismeretlenes matematikai egyenlet hibátlan levezetése és megoldása. Csak éppen erre a megoldásra nem bökhetünk rá benne, hogy itt van, ebben a sorban. Mert biztosan nem ott van, hanem az egészben. Az egész az, és könnyen lehet, hogy az egész az utolsó sor utáni csöndben villantja meg magát. Ha épp nem ez a fajta csönd a megoldás maga. Mit gondoltok, nem ez a csönd a cél? A vers-szüret? Ez a csönd volna üres, és nem az elhangzottaktól terhes, szép, új és súlyos? ... A csillag függőleges, titkos, tűzzománcfényű ága az egyidejűség. Két sötétes keresztága van jobb- és balfelől: az elő- s az utóidejűség. S ahol a három ág találkozik, ott egy lyuk van, egy kerek lyuk. Benne magritte-i felhők úsznak. Lassan, némán, el, ki tudja honnan s hová, mint ama hajlott, hosszúnyakú hattyú „az örökre hideg vizekben”. 20
