Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Marczell Péter: Időszerűség és korszerűtlenség - s némi mikrofilológia

mus korántsem korlátozódik Tibetre és részben Mongoliára, Bhutánra, Szikkimre, Nepálra, Ladakra és némileg Kínára, ahol tibeti formáival (is) találkozunk. így Thaiföld, Mianmar, Laosz, Vietnam, Sri Lanka és Báli, valamint Japán érintett buddhista lakossága nem tibeti vállfajaknak hódol. Kínáról - tibeti és mongol népességétől elvonatkoztatva - ugyanezt állíthatjuk.

BLASKOVICH Lajos azonban nem éri be a valóságtól gyakran elrugaszkodott dicsőítésekkel, hanem ellenségekkel is szembeszáll. „Hivatalos történet- tudományunkat”, „a hivatásos történetírás”-t bírálva, felrója a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy „Csorna nagyértékű kéziratait... a mai napig sem adta ki, tehát nem tudjuk megállapítani, hogy mi volt Csornának tudományos felfogása a hiung-nu-hún-magyar származás és az őshaza helyének kérdésében.” Ennek a vádnak csak a pontatlan fogalmazás kölcsönöz alapot, mivel az Akadémia birtokában nincs elsikkadt írás Csorna tollából. (Egyébként - tudomásunk szerint - a tudományosság igényével Csorna sehol sem vetett kutatá- sos eredménynek tekinthető álláspontot papírra a hiung-nu-hun-magyar származás és az „őshaza” helyének kérdésében.) Igaz, orbai széki tibetistánk azon kéziratos és fadúcnyomatos szerzeményeit, melyek S. C. MALAN és DUKA Tivadar közvetítésével az Akadémia tulajdonába kerültek, elsőnek komolyan csak NAGY Lajos katalogizálta, s ez a szakszerű ismertetés - nyilván nem véletlenül - éppen 1942-ben jelent meg. De a gyűjtemény - a minimumot jóval meghaladva - brit szerződéses követelményeknek felelt meg, s nem a hunok, a magyarság vagy szűkebben a székelység eredetét célozta.

A vázolt vádaskodásról megjegyezhetjük még, hogy nem következetes, és átcsap távolabbi bűnbakokra is. Hóman Bálintot és Gombócz Zoltánt pl. megkíméli, de Németh Gyulánál sérelmezi, hogy nem veszi kellően figyelembe azt a szakirodalmat, melyet Csornának eredetkutató nézeteinek alátámasztására ismernie kellett. James Tódra és H. H. Wilsonra vonatkozó észrevételeinek érdemes volna utánanézni. Mindkét Indiában szolgált tekintélyes státuszú angol hazatérve könyvtáros lett Londonban, az előbbi a Royal Asiatic Society keretében, az utóbbi pedig - egyéb állásai mellett - az India Llouse kötelékén belül (de nem előzte meg Csornát a kalkuttai Asiatic Society könyvtárosi tisztségében: a társaságnál az a titkár volt, akivel honfitársunknak ismételten meggyűlt a baja). Nem vehetjük azonban komolyan, amikor olyan különböző rendű és rangú emberekre is tüzel, akik szerinte lekicsinyelték magyar alkotóképességünket, kultúránk eredetiségét. „A magyar kacagányt öltött zsidó, szabadkőműves és megmagyarosodott idegen íróknak, sajtónak, tőkeérdekeltségnek és irányított közhangulatnak meg a Béccsel egyezkedő politikai áramlatoknak nem kedvezett az ősök magasabbrendűsége” - halljuk tőle annak ellenére, hogy ez az elmarasztalás ugyancsak furcsán hangzik egy olyan vezetéknevű valaki szájából, mint ő.1 Ez a hév aztán olyan képtelen, egy kis nép számára könnyen végzetes kijelentésekig ragadja, mint: „Idegenből nem hozhatunk nekünk megfelelő eszméket, mert azok a sajátos magyar fejlődésünket sorvasztanák el”, pedig egyebütt hangsúlyozza a turániakra jellemző vallási és szellemi nyitottságot, türelmet.2

A könyv „datált”: régóta, mondhatnánk már röviddel megjelenése után a nagy nyilvánosság előtt is túlhaladott szélsőségei jellemzőek korára, a super57