Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Pusztay János: Az irodalom mint a nyelv megmaradásának biztosítéka
3. Az eposz mint nemzetalkotó tényező A fentebb bemutatott, többnyire kedvezőtlen jelenségek mellett szólni kell reményt keltő fejleményekről is. 3.1. A finn példa. Finnország 1809-től - mintegy 700 éves svéd uralom után — az orosz birodalom részévé vált. A finnországi értelmiség ezt a helyzetet nem állami vagy politikai, hanem kulturális kérdésként kezelte. így nem véletlen, hogy Finnország társadalmi fejlődése a XIX. század első felében egyenlőnek tekinthető a nyelvi és nyelvpolitikai folyamatokkal (JÁNICKE, 1991, 52). A finn romantika korának legfőbb célja a finn nyelv hivatalos rangra emelése és a nemzeti irodalom megteremtése (KOLEHMAINEN, 1973, 218). A Kalevala megjelenésének (az ún. Os-Kalevala - 1835; magyar fordításban az 1849-es teljes változatot ismerjük) hatására az 1840-es években megélénkül a kulturális élet finnesítése és a finn nyelv iránt az érdeklődés. Ezek az esztendők a nemzeti öntudat erősödésének évei voltak. Felmerül az igény, hogy a finn nyelv kapjon hivatalos státuszt. A Kalevala összeállítója s a finn nemzeti mozgalom vezéralakja, Elias LÖNNROT 1854-ben tartott előadásában szerencsésnek nevezte, hogy a finn nyelvet az orosz uralom kezdetén nem kiáltották ki hivatalos nyelvnek, mert akkor - nem kellő fejlettségi szintje miatt - számos kifejezést, fogalmat kellett volna kölcsönöznie a szomszédos nyelvekből, olyanokat, amelyeket a nyelv egyébként egyenletes és szerves fejlődése során megteremtett (ANTFILA 1935, 207). LÖNNROT 1856-tól - főként a Finn Irodalmi Társaság elnökeként mondott éves ünnepi beszédeiben — foglalkozott immár nyelvpolitikai kérdésekkel is. 1863-ban kijelenti: a finn nyelvet mielőbb egyenrangúsítani kell a svéddel. A finn nyelv fokozatosan nyert teret. LONNROT 1836-ban megjelent, a finn nyelvről szóló tanulmánya az első finn nyelvű írás a finn nyelvről. A finnt 1841-től tantárgyként bevezetik a középiskolákban (IIAKKINEN, 1994, 108). Egységes finn nyelvről beszélni akkor még nem lehetett. A kirjasiiomi, azaz a finn irodalmi nyelv, főként a vallásos kiadványok nyelve volt, szókincse egyoldalú, a - például mondattani - szerkezetek idegen hatásról árulkodtak (HAK- KINEN-BLOMQVIST, 1998, 25). A köznyelv kialakításának fontos kísérő jelensége volt az ún. nyelvjárások harca - a nyugati nyelvjárásokon alapuló irodalmi nyelv színtelen, ezzel állnak szemben a nyelvi eszközökben gazdag keleti nyelvjárások. LÖNNROT olyan irodalmi nyelvet akart kialakítani, amit minél többen értenek (HÄKKINEN, 1994, 436): hangtani és alaktani szempontból a hagyományos irodalmi nyelvet kell követni, ám a szókincs, a frazeológia tekintetében a keleti nyelvjárásokból kell meríteni (PULKKINEN, 1972, 24). LÖNNROT nem elvont nyelvpolitikát, hanem nagyon is pragmatikus és praktikus nyelvfejlesztést valósított meg. Tevékenységével jelentősen lerövidítette a természetes nyelvfejlődés hosszú folyamatát. A finn nyelvnek szentelt írásaiban szakított a latin alapú grammatikaírással, s ezzel iskolát teremtett. Szótárakat is állított össze, köztük a máig ható hatalmas finn-svéd szótárt (1867-80), amely a Nykysuomen sanakirja (A mai finn nyelv szótára) elkészültéig 39
