Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Bálint Péter: Tarvágás (regényrészlet)

a kilencvenedik életévéhez közelítő mami nem adja oda neki a pincekulcsot, úgyhogy más gazdákhoz jár inni szörnyűséges „jampi bort”. Értetlenkedésemet látva, idős kádár barátom világosított föl, hogy régóta szokás Tokaj- Hegyalján az egyszer leszűrt seprőt újra felvizezni, ekként készítve a zavaros, kétes ízű „jampi bort”, amelyik oly sok helybeli férfi haláláért felelős. „Én azzal itatnám meg az egészet, aki készíti. Bizony mondom, elhiheted, hogy nem főzne többet ilyen moslékot” - hallgattam dühös kifakadását, s egyet is értek vele, hiszen a „csinált” vagy a kénezett bortól azonnal fájni kezd a fejem.

Egy hétig sem tartott az idill az új asszonnyal, mivelhogy Zavadszky szomszédom újfent inni kezdett: méghozzá eszeveszett módon. Hajnalban elment ugyan dolgozni valakihez vagy a szőlőbe, biciklijén tolta fűnyíróját vagy kapáját, ám délben már magában motyogva tért haza. „Nem ér ez az élet egy fabatkát sem. De bolond mégsem vagyok felakasztani magam. Majd a makkosban megnyugszom végleg” — dünnyögte, mintha valaki számon kérte volna rajta italozását. Alkalmi élettársa, egy ragyásképű, szikár nő (aki olykor hajlandóságot mutatott kitakarítani a házat, kimosni a ruhákat, és főzni valami olcsó ételt is, mire hazajött Zavadszky) megszeppenve húzódott a tornácról a konyhába, hogy ne kelljen perelnie a részeggel. Mivel haragját és alpári számonkérését sehogyan sem kerülhette el, s a civakodás alatt végig attól rettegett, hogy alaposan helyben hagyja a társa, alig várta, hogy álomra szende- rüljön, s összekészített motyójával a hóna alatt kereket oldhasson.

„Nézze meg tanár úr, nyolcvanhét évesen én járok kapálni és gyomlálni a fiam kertjébe. Ha nem vetettem volna egy kis kolompárt, babot meg kukoricát, az idén semmije sem volna a földben. Minden évben megterem, ami nagyon szükséges neki, s hát nem kell a boltba mennie. Most mondja meg, minek az a fertelmes ital, még ha csak egy-két pohárkával innának az emberek, megérteném, de nem, vedelnek, mint az állat. Higgye el, majdnem ötven éve van bögrecsárdám, csak a fináncok meg ne hallják, de ha meghallják is, mit tehetnek egy magamfajta vénséggel, mégsem ittam egyetlen kortyot sem soha. Pedig lenne mit, teli van a pincénk. Felneveltem öt gyermeket, tisztességben, becsületben, sosem loptam...(az orrát és szemét dörzsölgeti markában összegyűrt vászonzsebkendőjével). Eltemettem a férjemet, az Isten nyugosztalja, a legidősebb fiamat, mindkettőt az ital vitte el, most meg ez a legkisebb következik. A többi egy sem iszik. Ez is áldott jó ember volt, amíg rendszeresen dolgozott. Hítták mindenüvé, imádták a kenyéradó gazdái, de mióta leszázalékolták, nem becsüli meg őket. Azért szavazok a szocialistákra is most, hátha megint mindenkinek vóna munkája, mert régiben volt mindenkinek. Most meg csak isznak a népek! Igaz ez nekem jó, fogy a bor is, a pálinka is, de tiszta szívemből sajnálom szegény asszonyokat. Lemondanék arról a kis pénzről a békesség kedvéért, ha tudnám, hogy nem másnál isszák meg. Higgye el, nekem sem könnyű, el kell tartsam ezt a szerencsétlent, meg magamat, nem is tudom, mi lesz vele nélkülem, ha elmegyek.”

Kezével a kendője alá túrva igazította meg ősz haját, s botjára támaszkodva elindult hazafelé, alig öt házzal lejjebb lakik kutyájával. Kosarában lehullott gyümölcsöt vitt a műanyag hordóba; én is gyűjtöm neki a lepergett szilvát, egy kevés pálinka fejében. Napjában többször is eljön a fiát ellenőrizni, hogy dol21