Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Bálint Péter: Tarvágás (regényrészlet)

gozik-e, vagy éppen iszik a cimborákkal, s ha rajtakapja, leteremti a sárga földig mindegyiket. Sem Istent, sem embert nem ismerve káromkodik, de oly hangosan rikácsolva, hogy megszeppennek az italosok, akiket, előfordult, hogy valamelyik kocsmából parancsolt ki, és vert hazáig botjával, a falu nem kevés mulatságára. Némelyik apa nem tud ilyen szigorú lenni tékozló fiával, mint az idős Zavadszky néni az ivásra minden alkalmat megtaláló meglett emberrel.

Valamelyik nap, későn délután kereste Zavadszkyt az ivócimborája, akivel rendszerint együtt isszák le magukat a sárga földig. Zörgette az ajtót, szólon- gatta is a komáját, akiről azt gyanította, alszik a szobában, s hogy a láncra vert kutyának játszani támadt kedve vele, ezen szavakkal hárította el közeledését: „Nincs jó kedvem, hidd el, nincs jó kedvem! Nincs jó kedvem, hidd el, nincs jó kedvem!”. Ebben a refrénszerű szabadkozásban, nem is az elutasítás már- már primitív zeneisége hökkentett meg, hanem annak a jelzése, hogy „szomorú részegnek” tudta magát, s mintegy férfias munkának tartotta a búfelejtő le- részegedést. Semmi szánandóbbat nem tudok elképzelni a szomorú részegnél, aki sajnáltatja magát, és akinek naponta meg kell küzdenie valamennyi alkohollal, hogy ne érezze méltóság nélküli, már-már vegetatív létének valóságos szégyenét. Kíváncsian követtem a mindig gumicsizmában járó, smicisapkáját szemébe húzó, fakó kék szemű, örökké szőrős férfinak a sorsát. Feltűnt, hogy cseppet sem igyekszik palástolni dologtalan életvitelét, igaz, sosem láttam olyan állapotban, hogy képes lett volna elmerengeni végzetén. Amolyan kullancs-fajtának tűnt, aki addig-addig járt valakinek a nyakára, amíg meg nem hívta egy-két pohár itókára. Gyakorta ösztökélte is a kiszemeltet, ha megfeledkezett róla: „Tán sajnálsz egy pohárkával a cimborádtól? Mégpedig meghívhatnál a sarkiba”. Önpusztító szándékában az sem befolyásolta, hogy tisztában volt italozása következményével. Gyomorbetegek voltak szinte mindannyian, néhányukat már többször is műtötték. Ennek ellenére a gyógyszert is borral vették be. Lassan odáig süllyedt, hogy a legegyszerűbb munkával sem tudtam megbízni, a szükség ellenére sem (noha korábban kerítést festett, tüzelőnek való fát vágott, gödröt ásott az elültetendő gyümölcsfáknak). Nem egyszer a falu határában álló diófák némelyikét vágta ki, vagy a szomszédok krumpliját szedte föl éjszaka, hogy családja megélhetéséhez hozzájáruljon, és az asszony se pereljen vele. A halált megváltásként várta részegeskedésére. Abban a hi- szemben élt, hogy gyorspostával érkezik.

Zavadszky sokkal durvábban bánt saját kutyájával, mint félnótás ivócimborája. Ha estére szerencsésen hazatámolygott (néha ugyanis az árokparton szunyókált), belerúgott a lábához dörgölőző hűséges ebbe, majd valamiféle torz fejhangon ráordított: „Nem hallgatsz el, a büdös kurva anyádat! Szétvágom a fejed, te dög, ha nem takarodsz a helyedre! Mit mondtam, hogy rohadjál meg! Mit mondtam, az anyád istenét!”. Kedvem lett volna átszólni neki: „Inkább enni adj a kutyádnak!”. Láttam néha józannak is Zavadszkyt, ilyenkor játékosan incselkedett a kutyával, bolházta és vakarta a hátát, maradékot hozott neki. A korcs bizonyult egyedüli hűséges társának, aki képes volt elviselni durvaságát, noha utálta a részeg emberek szagát, meg is ugatta a kerítés előtt ittasan bóklászókat. Olybá tűnt nekem, hogy több őszinte érzés szorult ebbe a

22