Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Nagy Gáspár - "Szavak az életemhez"
téről egybeesnek azokkal a poétikai, irodalom- és eszmetörténeti alapelvekkel, amelyeket versei sugalmaznak a kezdet kezdete óta - természetesen erősen változó hangnemben, indulati szerkezettel, stilisztikáimmal. Nagy Gáspár költészete - ne köntörfalazzunk a szóválasztásban - emblema- tikus költészet; ami nemcsak azt jelenti, hogy megvalósult, és folyamatosan megvalósulóban van nála koreszmék és költészet összhangja, hanem azt is, hogy az ihlet és a történelmi helyzet alkalmanként egy-egy versét a közéleti nyilvánosság fórumába emelte, visszaállítva vers és hallgatóság ősi egységét, nemes szolidaritását - a szóbeliségben. Ritka az ilyen vers, ritka az ilyen pillanat a legújabb korban - kicsit (nagyon) le is nézett jelenség a posztmodern ká- nonfabrikálók részéről, akik számára az áhított poétikai cél a személyiség és minden más „dekonstruálása”, és mindennemű „referencialitás” létjogosultságának tagadása. (Nekik és követőiknek is szólhat ez a mondat: „Az arc gondos elrejtése rímel az arctalan hatalmat képviselő arctalan politikusokéra.”) Lelkűk rajta — de azért a Nemzeti dal ott van, ahol volt 1848-ban, az Egy mondat... ott, ahová a történelem géniusza emelte 1956-ban (és a nyolcvanas évtizedben), s Nagy Gáspár „botrányversei” is mellőzhetetlenek egy elfogulatlan líratörténetben. A Nagy Gáspártól szinte mindenben különböző - a „néptribuni” szereptől, sőt mindennemű közösség-elvű beszédtől felettébb viszolygó - Petri György is mennyire örült, amikor 1989-ben egy tömegtüntetésen elszavalták Nagy Imre emlékversét... Aki ismeri Nagy Gáspár költészetét, és a versek ismeretében olvassa kisprózái megnyilvánulásait, s akinek van figyelme arra a közegre is, amelyben a magyar líra legutóbbi évtizedeinek „eseményei” történnek, nos annak a számára különösen két téma, két műfajtörténeti forma, illetve folyamat kínálkozik tüzetesebben tanulmányozandónak. A „népiesség” és a „politikai költészet”. Az egyiket már régen eltemették, bár az a tény, hogy mégis folyamatosan temetni kell, mintha valamiféle vitalitást bizonyítana, ez lenne a „népiesség”. A „politikai költészetet” is számtalan politizáló teoretikus parentálta már el, hogy azután megengedőleg bólintson, ha (egy-egy parlamenti választást követően) a saját köreiben újra fel-felbukkan. „Népi”, avagy „népies” költő-e Nagy Gáspár, s ha igen, vállalja-e ezt a státust és szerepet, s ha igen, miféle népiesség-definíció értelmében az? Azaz — szélesítve a kérdést - beszélhetünk-e „irodalmi népiességről” abban az esetben (annak ellenére), ha minden szociológiai és politológia forrás egybehangzóan állítja: a magyar társadalomban évtizedekkel ezelőtt érvénytelenné vált a hagyományos népfogalom. ,Juhász Ferenc szép szavait idézve: nekem is csak ’szerelmes hazatántorgásaim’ voltak életem második 14 esztendejében: iskolai szünetekben, jelesebb ünnepekre, őszi betakarításkor... A gyermekkor élményeit - amelyeket mostohább történelmi időkben szereztem - összevethettem egy más világgal, hogy semmi okom ne lehessen a mitizálásra. Úgy érzem, az a közösség az ötvenes évek megpróbáltatásait jobban állta, mint ahogy a hatvanas évek mélyebb rezdüléseit. Idegileg, erkölcsileg fáradtak el?... Talán... lélekben idejekorán megszűnt, kapitulált ez a parasztság.” Mindazonáltal vallja ugyanitt ugyanekkor (egy 1977-es interjúban): a költő „észrevételeit legfőbb megbízójának, a népnek jelentse.” Paradox helyzet kétségtelenül - egy eltűnt 93
