Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Nagy Gáspár - "Szavak az életemhez"

közösség érdekeit miként lehet képviselni? Ahogy egy ifjabb pályatárs állította a minap (Szántó T. Gábor, Irodalmi Figyelő', 2006. 1.): „Azáltal, hogy Magyarország átesett a modernizáción, urbanizáción, a népiség tudata - legalábbis az irodalomban - érzésem szerint megszűnt, de szociális tartalmát mindenesetre elveszteni látszik. E hagyományvesztés, gyökértelenedés sokakban űrt hagy”. S írjunk ide még egy idézetet, Petri György utolsó művéből, amelyben a magyar politikai költészet legjava darabjait elemzi (A szabadság hagyománya, 2001), s amely már a politikai költészet létjogosultságára vonatkozik a rendszerváltozás után: „Nem tudok elképzelni olyan érzelmi energiákat mozgósító változást, ami versbe kívánkozna. Es nincs is rá szükség. A politikai vers muzeális műfaj”.

A paradoxon persze csak a valóságidegen teóriákban élesedhet ki ennyire. A lényeget érzékeltessük egy Nagy Gáspár-versből kiírt költői képpel, amely a Magyar történet címet kapta, s Galgóczi Erzsébet temetését örökíti meg: „Utolsó parasztok / körülállják / Isten tanítja / úgy imáját / ahogy mondják / magukba néznek: /nagyon magyar / magyar történet”. A paraszt - a nemzet, tartották és vallották annak idején. Ma az „utolsó paraszt” lehet az a nemzeti jelkép, aki - amely? - versbe kívánkozik. Némely teóriák valóságidegensége itt azt jelenti tehát, hogy nem veszi tekintetbe a közösségi létezés „mitikus” tartalmait, ha tetszik, a história abszurditásait, nem akar tudni gőgös racionalizmusa és mindig csak az egyénre szabott szabadságeszménye arról pl., hogy létezik fantomfájdalom (amelyről oly könnycsordító szépséggel beszél fiához írt levelében Karinthy Frigyes - a trianoni nemzetcsonkulás és országvesztés után). S nem veszi észre azt, hogy az irodalmi népiesség nagy korszakaira jellemző közcselekvő morál, most, ebben a nem hagyományos módon tagolódó társadalomban nemzetvédelemmé vált, ahogy végső soron az volt Petőfiék és Tömörkényék, és Illyésék idejében is. A paradoxon azonnal oldódik, ha a „né- piségen” vagy a „népiességen” nem a valós vagy az idealizált paraszti osztály érdekképviseletét értjük, hanem a „felelősséget azok iránt, akik alul maradtak”. S a politikai költészetet - elvileg - csak akkor helyezhetjük a múzeum sivár tárlóiba, ha azt valljuk: a rendszerváltozás sikeresen bevégződött, hiszen eleget tett az államélet rendszabályozása terén a liberalizmus alapkövetelményeinek. És ha a nemzetre gondolunk? Nincs ok a szóemelésre? Averses példa kihívóan demagóg, és még csak nem is a nemzeti lét misztériumain mereng, hanem sivár szociális problémákon: „Az ország nem kérdi, mivégre / engedik meggyűlni a bajt / s mért nem a munkás védelmére / gyámolítják a gyáripart.” Ez csak az 1937-es esztendő kérdése? Például.

Nagy Gáspár könyvei - ezúttal még csak nem is jelezhető részletességgel - folyamatosan arról tanúskodnak, ezek a most egybegyűjtött prózai darabok éppen úgy, mint a verseskötetek, személyes élettények sorával, irodalmi ízlésének bemutatásával, nyílt politikai gesztusokkal, hogy ő egyike azoknak, akik - mint Czine Mihályról írta volt Németh László - „a magyar irodalom leváltásra, elfeledésre ítélt irányzatának védője”-i. Ez az életmű persze nem védekezik, csak ha nagyon muszáj, ám nem is támad, csak végső esetben. Van. Ahogy lehet. A tisztesség parancsaira és az ihlet kegyelmére figyelve.

94